Lapunk első oldalán hírt adtunk a Kultúra Napja alkalmából rendezett eseményről, ahol a fenti címen meghirdetett pályázat eredményhirdetése és a díjak átadása is megtörtént. A fotókon láthatóak a nyertesek, itt pedig az alkotásokat mutatjuk be.

     Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu, a neve Berény. Rétság és Nagyoroszi között terült el. Az emberek boldogan éltek itt. Dolgoztak reggeltől estig, szántottak és vetettek, néha szomorkodtak, de a legtöbbször jókat nevettek egymáson. Imádtak tüsszenteni. Ez azért volt így, mert volt egy különös szokásuk. Az ételbe mindig sok borsot tettek. Lehetett az leves, vagy főzelék, akár pörkölt is, a lényeg az volt, hogy jó csípős legyen. Aki pedig beletette a fűszert, az nagyokat hapcizott.
     Egyszer arra járt a király, vele pedig a kísérete. Bementek a falu fogadójába, és ebédet rendeltek. Meg is kapták, finom pörkölt volt. Természetesen jó sok törött borssal. A vendégek leültek a fogadó asztalaihoz, a főhelyre persze a király ült. Belemerítette kanalát az ételbe, megízlelte és felkiáltott:
- Hű, de furcsa ez az étel!
- Talán kevés borsot raktam bele! -gondolta a fogadós. Szaladt, hozta a fűszerszórót, és megszórta a pörköltet még egy kis borssal. A király hirtelen tüsszögni kezdett és vele együtt az egész vendégsereg. Alig bírták abbahagyni. A fogadós megijedt, hogy most már jól megbüntetik őt. Ám az uralkodó hangos nevetésben tört ki.
- Tetszel nekem, te fogadós! Főztöd finomabb, amit eddig ettem valaha. De jó erős, csípős ez az étel! - mondta kacagva a király. Ezután folytatták az evést, majd délután sétáltak egyet a faluban. Mindent nagyon szépnek talált a király. Este lefeküdtek aludni. Másnap reggel hazaindultak, de mielőtt a falu szélét elhagyták volna, a felség megállította a kíséretet. Felszólította az írnokot, hogy írják a falu névtáblájára a Berény szó elé azt, hogy "Borsos". 
     Azóta a falut Borsosberénynek hívják.

     Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű, szőke, göndör hajú lány. Ezt a göndör hajú lánykát Katalinnak hívták.
     Katalin egy tisztás, és egy erdő között lakott egy kis faluban. Volt neki sok-sok barátja, barátnője. Katinak becézték. A legjobb barátnőjének barna haja volt, de egy kicsit sem volt göndör. Őt Evelinnek hívták. Evelin nagyon féltékeny volt Kati hajára, és ezt meg is mondta neki. Szegény Katika annyira elszomorodott, hogy kiment az erdő aljához, és elkezdett sírni. Sírt szegény, sírt, ha nem a legjobb barátnője lett volna, akkor még a könny sem csordult volna ki, de így nagyon rosszul esett neki. Három-négy órán keresztül zokogott, mire a könnyeivel az egész tisztást feltöltötte, tóvá duzzasztotta. De ettől még jobban bánkódott, már azt sem szerette volna, hogy megmaradjanak a tincsei. Kati hazaszaladt egy ollóért, hogy levágja a loknijait. Kiért a könnyeivel megtelt tisztásra, és elkezdte vágni a haját, a szálak a könnyei közé hullottak.
     A tó azóta is Kati bánatára emlékeztet minket, ha jól szétnézel, megtalálod az árvalányhajat is  körülötte, azok a szétszórt női tincsek. Azóta lett a falu neve Nőtincs, a mellette lévő tó pedig Nőtincsi-tó.

     Hol volt, hol nem volt, volt Rétságon egy olyan domb, ami télen-nyáron termő szőlővel volt tele. Az emberek a dombot gondosan művelték, és vigyáztak a szőlőre, mint a szemük fényére. Itt termelték a legnagyobb és legédesebb szőlőt az országban. Az itt élők úgy tartották, hogy minden ősszel megjelenik a domb tetején a Szőlőisten, és ha nem találja megfelelőnek a termést, akkor örökre eltünteti a dombról a szőlőt. Ápolta gyermek és vén egyaránt. Évről évre zamatosabb bort készítettek, aminek híre ment az egész országban. A nagy dicsőség az emberek fejébe szállt, és egyre jobban elhanyagolták a szőlőt. Már csak a bor készítése volt fontos nekik. A gondozás, metszés helyett csak a hírnév járt az eszükben. Egy  év múlva a domb tetején megint megjelent a Szőlőisten. Mikor meglátta a szőlőt, a látvány magáért beszélt. Termés nem volt, csak fű és bozót. Az emberek pedig otthonukban elrejtőztek a Szőlőisten haragja elől. Az isten látta ezt, és dühében fölégette az egész dombot. Az emberek rájöttek, ha nincs szőlő, nincs bor, oda a családi örökség, oda a munkájuk. És mivel máshoz nem értettek, lassan tönkrementek. 
     Azóta nincs a környéken ilyen mézédes, nagyszemű szőlő. Ez a monda apáról fiúra szállt, és azóta a domb neve: SZŐLŐDOMB! Lehet, hogy szőlő már nincs a dombon, de mindenki megőrizte emlékében a Szőlőistent, és azt a mézédes szőlőt.