Óvári János kiállítása
a művelődési központban
Mindig tudtuk róla, hogy kiváló
festő. Néhányan még emlékeznek rá, hogy a “hőskorban” volt egy csoportos
kiállítás, melynek egyik szereplője volt. A Rétsági Kalendárium 1998. évi
számát az ő hónapköszöntő Shakespeare szonett-illusztrációi vezetik be.
Így nyilatkozott
akkor: “Ezek az illusztrációk az életem olyan periódusában készültek,
mikor önmagamban nagyon sok mindent el kellett dönteni. A világtól elszigetelten
csak a belső világommal foglalkoztam, s akkoriban e szonettek hangulata,
a bennük rejlő gondolatok segítettek át azokon a gondokon, amikkel azidőtájt
küszködtem. Szinte természetes volt, hogy ezek képben megjeleníthető gondolatok.
Majd minden szonetthez készült rajz, s ez két-három hét megfeszített munkája
volt, amikor összemosódott az éjjel és a nappal. Mire elkészültek, a hullámvölgybó1
is kijöttem. Olyan volt, mint amikor egy hosszú, ismeretlen, veszélyes
útról tér vissza az ember. A mögöttem lévő világtól egy becsukódó kapu
zárt el immár.”
Olajképeket
élete húszas-harmincas éveiben kezdett festeni. Sokat köszönhet Pataki
József festőművész barátságának, aki igényes kritikusként segítette munkáját.
A festészet számára mindig egy nagyon intim, belső magánügy volt. “Sosem
vágytam arra, hogy képeim ki legyenek állítva, vagy hogy valaki megvásárolja
őket. Ilyen értelemben nem vagyok jó festő alkat, hiszen nem piacra, nem
elismerésért dolgoztam, nem a becsvágy hajtott.”
Éppen ezért
üdvözölhetjük örömmel e tényt, hogy sikerült rávenni őt egy bemutatkozásra
alkotásaival. S hogy sokan várták ezt, igazolja a megnyitón kiemelkedően
szép számmal megjelent érdeklődő közönség. Eredményes volt a szerény invitálás,
hisz Óvári János így fogalmazott a meghívó számára: “Az elmúlt évtizedekben
rajztanárként dolgoztam - és ha időm engedte, magam is gyakoroltam a festő
mesterséget. Tisztelem a megelőző korok festői törekvéseit és hiszek az
egyetemes művészetben. Ma sokak számára az alkotás folyamata egy önbizalommal
teli könnyed játék, öncélú művészkedés. Azt vallom, hogy a festészet mesterség,
és bizony sokszor gyötör az alkotói kétség. A most bemutatott alkotásaimban
a magam szerény eszközeivel igyekeztem képileg láthatóvá tenni a valóságot.
E küzdelemben bármilyen eredményeim születtek is, a természet mindig győzedelmeskedett
felettem csodálatosságával.”
A megnyitó
- melyen egykori munkatársa, Németh Árpád festőművész méltatta az alkotót
– egy meglepetéssel kezdődött. Szabó Anna zongoraművész játéka, valamint
Demkó Natália és Vaszkó Katalin éneke igazi zenei csemegét jelentettek.
Németh Árpád megnyitójában kiemelte, hogy az embert – különösen, hogyha
tanárember - időről-időre elborítják a szakma gondjai. Mindez Óvári János
esetében is igaz. “Rajztanárról lévén szó - olyan rajztanárról, aki
festeni is szeret és tud is - bizony eltelik olykor több év is, amikor
ecsethez alig jut, pedig motoszkál benne a vágy, hogy kéne valamit csinálni,
hiszen fogalmazódnak meg benne képi gondolatok. E tekintetben Óvári János
élete sem más, mint sok már művészi képességű rajztanáré. Amikor ennek
a kiállításnak a gondolata érlelődött, arról beszéltünk, hogy az általa
készített munkákból egy áttekintő válogatást állítsunk össze. Vannak benne
régi alkotások, de a legújabb idők termékei is.
Óvári
János realista festőnek vallja magát. A valósággal tart szoros kapcsolatot.
A XIX. század közepétől kezdve bukkan elő búvó patakként időről-időre a
realista festésmód. A fénykép megjelenésekor is volt egy törekvés arra,
hogy lépjünk túl a valóság egyszerű ábrázolásán, s nyújtsunk valami mást
is a közönségünknek. A valósághoz való ragaszkodásunk nem arra való, hogy
gúzsba kössön, hanem arra, hogy szilárd talaj legyen a lábunk alatt az
elrugaszkodáshoz. Paul Klee-t idézhetjük, aki a művész viszonyát fogalmazza
meg a realitáshoz, amikor azt egy fához hasonlítja. Szép lombkoronája van
és szép nagy gyökérzete. A gyökérzet a valóság. Oda engedi le gyökereit,
s oda nyúl le a művész is a tapasztalatokért, az érzelmi és értelmi információkért,
hogy föláramoltassa a lombba. Ki várná el a fától, hogy ugyanolyan lombot
eresszen, mint a gyökérzete? A festőtől sem szabad elvárni, hogy ugyanazt
fesse le, amit tapasztal. A festő a fa törzse, a korona szépsége nem a
sajátja csak átáramlik rajta.”
A megnyitót
követően – miközben gratuláltunk az alkotónak – további terveiről, a folytatásról
faggattuk: “ Az egyéni kiállítás nagyon nagy felelősséggel jár, mert
egyedül kell mindenkinek valami örömet szerezni. Ezt akkor vállalhatja
az ember, ha érez magában annyi mondanivalót, s képein sikerült annyi mindent
megteremteni, hogy bízhat abban, hogy mindenki talál magának valami szépséget
bennük.”
V.J.
|