A járások megszűnésével megszűnt a közművelődési felügyelő munkakör. Ők voltak azok, kik segítették, tanácsaikkal irányították, összehangolták a többnyire csak tiszteletdíjasként, jelképes fizetésért tevékenykedő kultúraszervezők munkáját. Jogosítványuk is volt számon kérni a fenntartót, mit tettek a kulturális élet élénkítése érdekében. 
     A rendszerváltást követően magukra maradtak a kistelepülések, s legtöbbjükben már az első lépések közt lemondtak - mint „nem kötelező”, s csak ráfizetéssel járó feladatról - a közművelődési intézményeik – kultúrházuk, könyvtáruk, mozijuk - fenntartásáról. Ugyanazok az emberek, kik maguk is nosztalgiával emlékeznek fiatalkoruk kiscsoportjainak máig emlékezetes tevékenységére, mikor döntési helyzetbe kerültek, szinte gondolkodás nélkül zárták be, vagy csupán a legelemibb támogatás híján tették lehetetlenné a falusi kultúrházak, klubkönyvtárak működését. Pillanatok alatt megfeledkeztek arról, hogy az egykori közösség máig összetartó erő, gyermekeik számára egy nagy űrt fog jelenteni ennek hiánya.
     A körzetközpontok feladatai közt sem szerepelt többé a térségi kulturális kapcsolatok szervezése, segítése. Több helyütt kimondottan rossz szemmel nézte a fenntartó, ha a régi hagyományok mentén mégis tovább tartották a kapcsolatot. A túlkapások évei után némileg normalizálódott a helyzet. A kis falukban a hiányérzettől vezérelve jöttek létre olyan szerveződések, melyek erőfeszítéseket tettek és tesznek arra nézve, hogy egy-egy rendezvény erejéig a kulturális figyelem középpontjába kerüljenek. Érdekes módon több esetben nem is az őslakosok, hanem az időközben betelepülők elégelték meg a langyos semmittevést, az unalmas tétlenséget. Néha a valóban színvonalas programok kerekedtek. Mindezek azonban csak színfoltok maradtak. Szerencsére az önkormányzatok törekvései közt is találunk üdítő kivételeket. Fontosnak tarthatjuk azt is, hogy szinte minden - magára valamit is adó – település rendez ma már legalább évente egyszer egy falunapot. Azt azonban már nem helyeselhetjük teljes szívvel, ha a drága pénzen vett műsor megreked a kereskedelmi csatornák által gerjesztett elektronikus kertitörpék színvonalán. A manapság már szinte nélkülözhetetlen fényűző tűzijáték költsége jóval többe kerül, mint néhány helyi közösség éves fenntartási költsége.
     Az előbbiekben vázolt helyzetben mit tehet mégis a vonzáskörzet városi intézménye? Nem sokat. Legalábbis sokkal kevesebbet, mint amennyit esetleg szeretne. Ha valamit mégis, azt nem kizárólag a térségért érzett felelősség vezérli.
     Rétság esetében annyiban speciális a helyzet, hogy jóformán nem is maradt működő közművelődési intézmény, akivel kialakíthatná az együttműködés csatornáit. Azok a szálak, amelyek mégis segítséget jelentenek számára is, a térségen kívülre nyúlnak. Sajnálatos módon még a nagyobb települések is a szőnyeg alá seperték a korábban jól működő házaik maradványait. Az összevont intézmény részeként működő volt járási könyvtár éppen ezért felértékelődött. Nem csupán azért, mert kínálata, igen jó kézikönyvállománya sokkal gazdagabb, mint sanyarú sorban tengődő társaié, hanem mert olyan szolgáltatásai vannak, melyet az egy-két órában nyitva tartó könyvtárak nem tudnak - nem is akarnak - felvállalni.
     A klasszikus művelődési házi programok terén Rétság sem nélkülözheti a körzet érdeklődését. Egyszerűen azért, mert a kisváros lakónépessége a legfrissebb adatok szerint nem éri el a háromezret. Túl kicsi a merítés ahhoz, hogy a városias kínálat - legalább elvben -mindig elegendő érdeklődésre tarthasson számot. A térségből érkezők nélkül jóformán sosem telne meg a színházterem – olykor egy színházlátogató autóbusz sem -, nem volna elindítható egy tanfolyam, amely jelentős bevételt hoz a központnak, s meglehet, hogy időnként botrányba fulladna egy-egy ismeretterjesztő előadás is. Gyakorta előfordul, hogy a vidékről érkezők jóval nagyobb arányban jelennek meg, mint a helyben élők.
     A közművelődés – vagy ahogyan manapság divatos nevezni: közkultúra -  egyre kevésbé nélkülözheti a pályázatok révén szerezhető pénzügyi lehetőségeket. Ezek egy része kimondottan előnyben részesül, ha felvállalja azt, hogy több település kulturális kínálatát célozza meg gazdagítani. Ennek révén szervezhetjük meg évek óta, a korábban „élő zenét a falusi iskolákba” akciók mintájára tájoló sorozatainkat. Az összefogás eu-s kívánalmai azonban olyan összefogást kívánnak meg, amelyekbe szinte még belegondolni sem merünk. Az alapfeltételek közt gyakorta szerepel a minimum három országra kiterjedő kapcsolatrendszer. Az Ipolysággal való eseti kísérleteink nem érik el az ennek megfelelő szintet. Az is igaz, hogy a feladatra vállalkozók korábban sosem tapasztalt mértékű támogatásban is reménykedhetnek.
     Természetesen vannak olyan törekvéseink is, melyek esetében nem a gazdaságosság motiválja azt, hogy figyelme az egész térségre kiterjedjen. Ilyen a rétsági ház esetében az irodalom barátait összefogni kívánó, s máris önálló antológiával büszkélkedő  Spangár Kör, a fényképezés iránt érdeklődők Rétsági Fotóköre, s tervekben további hasonlók szerepelnek. A tudatos építkezésen túl vannak öntevékeny formáink, ahol a hiány motiválja a külsők csatlakozását, mint például a Rétsági Gobelin Kör esetében.
     Vannak olyan működési formáink, mint a három éves múltra visszatekintő honismereti akadémia előadássorozat, amely szintén tudatosan célozta meg, hogy az egész környék helytörténeti érdekességeit dolgozza fel a legjobb előadók segítségével. Örömünkre szolgál  látogatók köre is hasonló körből érkezik.
     Nagyobb lehetőségeink adta előnyünkkel gyakorta segítünk a falvaknak Néha csak színpad, vagy egyéb technika kölcsönzését jelenti ez, de gyakorta személyes közreműködést, tanácsot is. Kiadványaink – a város havilapja, a nyolcadik számát köszöntő évkönyvünk, s a szintén gondjainkra bízott weblap - szerkesztésénél is igyekszünk bemutatni a térség értékeit.
     A fentiekben nem kívántuk az együttműködés valamennyi formáját számba venni, hiszen még hosszan sorolhatnánk annak előnyeit, ha társrendezőt keresünk egy-egy előadáshoz, ha felhívjuk a figyelmet egy pályázati lehetőségre és így tovább. Csak a szándékokat és a lehetőségeket kívántuk szemléltetni.
     Újabban egyre többet hallani egy szakmai elképzelésről, mely azt tűzné ki célul, hogy a kistérségek állítsanak be egy-egy közművelődési szakembert a kisfalvak segítésére. Emberpróbáló, mindazonáltal igen szép szakmai feladat, melyre nagy szükség lenne. Csak el ne vigye a manapság oly jellemző széthúzás, a politikai „sokszínűség”.