Utol akarom érni legalább a kavicsokat
Zsuzsi hasán
Indulni kéne
Utol akarom érni
A gömbölyödő vágyakat
Meg kell hogy ments
A szemed sarkában füstölgő
Dobszólóktól
Egyszer majd lefényképezem
Melleid porosodó akkordjait
A kavicsok hasadon
Szeretik-e a szédülő könnycseppeket
Nem hiszem hogy
Szobrot faragnál pillantásom
Mintáiból
Egy idő óta
Tébolyultak az elszórt percek
Homlokodon fényesen
Reszketnek csókjaim nyomai
Őrülten fájnak szárnyaim
Mert indulni kéne
Utol akarom érni
A gömbölyödő vágyakat
Vagy legalább
A kavicsokat hasadon
Szabad, bánatos végtelen
Szabadulásom talán a rakenroll,
De egyre szilánkosabbak már a
Nyugtalan szeptimek - pedig csak
Ülök, s némán viselem a kétkedő
Lárma zavaros creschendoit...
Feszül magányom, lányok kalapjai
Között hentereg a mérgezett holnap
-
Elcseszett basszus szólamként
Zeng minden hálás percem -
Formátlan voltam, káosszá lettem...
Melinda mögött a kanyarban
Baktatnak tákolmány ünnepeim –
Száradó vér a vágyak ablakán,
Ártatlannak hittem a libabőrös
Árnyakat – a kis tündér nem is
Részeg, csak fáradt! – hülyítem
Magam, s a sírás kerülget...
Jellegzetes szagú major-akkordok
Csendjét miért törik meg a dúskeblű
Angyalok? Miért nem fogad magába
Végre a szabad, bánatos végtelen?
Pöfetegleves
Monte Carlo fényeit emlegetted...
Falud épp csak lélegzik,
Szuszog nagyon, vár minden éjjel
-
Ha hazajutsz teszel a tűzre?
Rulett asztalokon laza-fröccsök,
A tét a házad meg a kert,
Szétrobbantak a pöfetegek, tudom,
Félkarú rablók kattognak az udvaron...
Kócos, szemüveges gép
Minden reggel okád egy verssort –
Lassan világra jön a szerelem –
Nyöszörgésed alig hallható.
Szóval pöfeteglevest ebédelsz ma,
Magadba rekedve, összeszorulva,
Majd este, Monte Carlo fényei közt
Meztelenül kóvályogsz...
Olajos mamuszok, munkásköpenyek
Az élet elsózva szép de
a vágány mellett kérem vigyázzanak
mikor rozsdás óramutatók
húgymeleg söröket bontanak
harsány meztelenkedésbe fullad a
nyár
elapróztam magam
hevített zsírral kenegetek minden
sebet
tányéromban az alkony
sárguló fényképek közt keresgél
elvesztél
Rohadó gyümölcs eltévedt fán
a csókok nélküli élet
szétrepedt blúzaid kérdezgetem
hazatalálok-e még
benned rekedt magányom
gusztustalan slágerek közt
keresem melltartóid illatát
de csak olajos mamuszokat
és munkásköpenyeket találok.
Mire összeszerelem magányom
(a „Krisztina emlékkönyve” ciklusból)
Titokban üldözöm magam
Kavicsos gyalogutakon -
Panaszkodni Krisztinának?
Halk morajlás lenne csak
Ha vízparton énekelnék.
Az ég kamasz arca
Nem találja helyét,
Verekszik, fogakat tör,
Zúz halomra csontokat,
Míg Krisztina megszökik,
S álmodni tér
A hajnal sátra alatt.
Mire összeszerelem
A félig holt kerékpárt
S visszapillantó tükör
Magányom,
Elillan-e kibelezett
Gyermekségem,
Krisztina-lelkem,
Emberségem?
Megállni félúton
Megállnak félúton a viharhajú válaszok
És nincsenek jó szavak ehhez a vershez
Minden mögé szorul a valóság véraláfutásos
Tenyere nincsenek szép gondolatok
sebes
Szemeinkben vándorolnak a percek
Béklyókkal lábukon megállnak félúton
A viharhajú válaszok de azért átvészeljük
Az apró koccanásokat amik érik reggeleink
Borzas szakállú mozdulataink hasítékok
Százait vágják körülöttünk rajzanak
a sápadt
Méhek csak vánszorgunk fel a lépcsőkön
És megállunk félúton a magaslatok
nem
Nekünk valók viharhajú válaszok zokszavak
Nélkül megérkeznek lábaink elé
Pihenjünk hát egy kicsit
Pörgés
A nagy szellőztetések ideje lejárt.
Mutatóujjam remeg a ravaszon,
S a végtelen csikorgást is…
Nos… már rég szétfürödtem.
Körülbelül huszonhárom éve pörgök,
Gondosan összehajtogatva, párnák
közt -
Félkészen, „Csökkent minőségű árú”
Címkével seggemen,
Megrontva, vaníliás krémtúró helyett
Reggelizve Rolling Stones-t,
Iskolaköpenyeket foltozó
Könnycseppekkel áldva,
Gyomorrontásra, parafinra és
Végbélkúpra várva – bepisálva.
Pörgök, ki tudja meddig(?)
Lüktet az unalom, de még ropogós
A kenyér, zsírosak a kanalak –
Allergiám határtalan, de a nagy
Pörgésben halványan látható lesz
Jelenlétem – úgy érzem.
Pörgök – árvulok fokozatosan,
Előbb csak kicsit fájt, majd most
utóbb
Egyre forróbb a hasítás, szívtől
felfelé
- lassan, kimérten - talán bénulok
is…
Mindegy.
Pörögni tudnék én félholtan is,
Értelme (?) Csak így lenne (!) –
összefolynék
Mint homály-szemben a vér,
Vörös festék viaszkos vásznon –
Röhögnék tán a hullarészeg halálon...