A pillanat/ Szabó Magda

Az antik világ nagy történelmi és családregényeit a szülők közvetítésével kaptam meg, apám az Aeneis-t is hozzámesélte a homerosi eposzokhoz, a legsajátosabb történetek hősei lengtek a rózsás gyermekpaplan fölött. Fiatal tanárnőként, mikor már tanítottam Vergiliust, elhessegettem Creusa képét, Dido és a hérosz szerelme illett akkori önmagamhoz, a fárasztó csataképek között a bíbor lángolás.
Vergiliustól azt is megtanultam, van mód, amellyel az alkotó bele tudja harapni utolsó mondanivalóját az idő fájába, az én harapásomra akkor került sor, mikor egyazon esztendőben a két utolsó embert is elvesztettem, akikhez tartoztam, meghalt előbb a férjem, aztán a lánytestvérem. Elkezdtem meglepő gyorsasággal vakulni, s egy orvos sem állította, hogy a műtétek, amelyek rám vártak, segíthetnek. Olyan bitangul szabadnak, mitológiai mértékkel mérhető nyomorultnak éreztem magam, hogy megéreztem, itt az idő, talán az utolsó mű írásával, hogy én is beharapjam a signumot a jóvátehetetlenekért, és elkezdtem ími A pillanat-ot. Megírtam benne mindent, amit életről, halálról, hazaszeretetről, politikáról, árulásról, gyávaságról, hősi magatartásról, élőkről, holtakról, soha senkinek igazán meg nem mutatott önmagamról és az író kötelességéröl tudtam, úgy, ahogy mesteremtől, Tacitustól tanultam, látszólag harag és indulat nélkül, valójában holtra keseredve, tele gyilkos indulattal, amelyet jól leplez a nyelv játékos iróniája. Persze az ókor világa kockázatos játékszer, Eszkiesz istennő valóban megsegített, feltámasztotta nekem Creusa igaz történetét, megtanított rá, hogy Ananké is elbóbiskol olykor, s ilyen idö-töredékben a halandó keze belekaphat a Párkák szőttesébe, maga dönthet, nem róla döntenek. Eszkiesz úgy döntött, ha már vállaltam a vele való szembesülést, maradjak életben, menthessék meg a szemem világát és éljen Creusa, ha ez a rögeszmém, megadta a mű létrehozásához szükséges Pillanatot.