Új beszerzéseink
SE SZENTEK, SE HŐSÖK /WASS ALBERT
"Kezdjük
mindjárt a legelején: Sylva-Nikus János a nevem. Egy hegyek-dombok közt
megbúvó kis faluban születtem és nőttem fel. Szülőhazámról bizonyára sosem
hallottatok. Nevezzük Erdőországnak, azaz a Kárpátok erdős országának.
Ha mégis hallottatok erről az országról, az nagy valószínűséggel egy bizonyos
irodalmi alakkal, név szerint Drakula gróffal kapcsolatban történt, aki
persze soha nem létezett a valóságban. El kell fogadnunk a tényt, hogy
a képzelet szülöttei gyakran valóságosabbnak tűnnek a hús-vér embereknél,
amikor az ember a világ távoli vidékeiről olvas.
Szülőföldem már sok éve kommunista
iga alatt nyög. Az orosz elnyomók helyét átvették a helyi kommunisták.
Egyfajta politikai mostohagyerek, melyet ide-oda taszigálnak, egyik nap
ennek a királynak ajándékozzák, másnap meg amannak. De ne féljetek, ez
a könyv nem a politikáról szól. Emberekről fogok mesélni nektek.
Azokról az emberekről, akik nem is
olyan régen az én hegyeim közt éltek, és egyszerű emberek voltak, se többek,
se kevesebbek. Jószívűek, önfejűek, egy kicsit babonásak, s bizonyára régimódiak
is. Egyszerű emberek, akik kemény munkával igyekeztek boldogulni, de mindig
kaphatóak voltak a tréfálkozásra, hogy az életet elviselhetőbbé tegyék.
Nem voltak köztük szentek, sem hősök, akikről az írók általában mesélni
szoktak.
Hogy én miért mesélek róluk? Mondhatnám
azt, hogy be akarok bizonyítani valamit nektek. Talán azt, hogy minden
ember egyforma, függetlenül attól, hogy hol született: West Virginia dombjai
közt-e vagy a Kárpátok Erdőországában. Mondhatnám ezt is, mert igaz lenne.
De nem mondom. Őszinte leszek hozzátok. E könyvvel emlékművet igyekszem
faragni. Olyasmit, mint egy régimódi sírkő. Olyasmit, ami emlékezetüknek
bár egy kicsiny darabját megmenti az idő tengeréből s a felejtés messze
földjéről.
Az idők oly gyorsan változnak, s
miután én már nem leszek, senki nem marad, aki emlékezzen rájuk. Az általuk
elkövetett buta kis semmiségekre, gondolkodásmódjukra, viselkedésükre,
arra, hogy miként élték a maguk életét. Mintha egy mély, zöld tenger fenekén
éltek volna, mialatt magasan a fejük felett viharok dühöngenek. Viharok,
melyeket történelemnek hívunk. Nagy kár lenne, ha mindazok, akiket odahaza
ismertem volt, csak úgy, nyom nélkül eltűnnének a világból. Ha az eljövendő
nemzedékek számára csak az maradna fenn, amit háborúkról meg doktrínákról
írnak nagy, súlyos fekete könyvek. Sőt, azt hiszem, egy napon valakit majd
örömmel tölt el a felismerés, hogy mialatt mindaz a sok szörnyűség történt
ezen a világon, azért emberek is voltak a viharfelhők alatt, akik emberként
éltek, emberként gondolkodtak, emberként viselkedtek.
A rendelkezésemre álló eszközök bizony
gyatrák. Mert a ti nyelvetek nem az én nyelvem, és nyelvem nem érzi úgy
szavaitok ízét-zamatát, mint ahogy azt szeretném. De ha kezdetlegesen is,
mégis kifaragom azt az emlékművet. Az egyedüli emlékművet, amit ezeknek
az embereknek állítani fognak ebben a felfordult, veszett, őrült világban.
Hogy megmutassam: életük nem olyan volt, mint ahogyan a történelemkönyvek
és az enciklopédiák bemutatták - csupa szomorúsággal, szenvedéssel és elnyomatással
terhelt hosszú, hősies küzdelem. Nyilván megvolt nekik is a maguk baja.
Kinek nincs? És mégis, teljes életet éltek odalenn a mélyben, a történelem
vihara alatt - életüket sok minden kitöltötte: szerelem, bűn, néhány könny
is, de főleg nevetés és tréfa. Mert tréfakedvelő emberek voltak, felszabadultak,
de ha szűkké vált a jót a rossztól elválasztó ösvény, biztos lábbal jártak
rajta.
A történeteknek, melyeket hallani
fogtok, majd mindenike a két nagy háború közt esett meg. Furcsa idők voltak,
mintha egy hurrikán középpontjában lettünk volna. A béke fülledt, lomha
csendje uralkodott. De az ember érezhette, valahol a közelben titkos, gigászi
erők dagadoznak a csend mögött; készülődnek, hogy szerteszaggassák a világot.
Ám azok az emberek, akikkel találkozni fogtok e könyvben, meg sem érezték
ezt. A völgyek, melyekben éltek, túl szűkek voltak, a hegyek túl magasak.
Külön, rejtett világban éltek ott, makacsul távoli és gyönyörű világban.
Szerettem őket.
Ma ezek az emberek nincsenek már,
de szellemük még mindig ott van valahol a csillagok alatt, a kísértetjárta
ösvényeken, ködös hegygerinceken. Ne féljetek tőlük! A vidám bűnösök kísértetei
jókedvűek, bármelyik kapun is léptek volt át egyik világból a másikba.
És most, ha végighallgattok, elmondanék
néhány különös mesét különös emberekről, akik velem, körülöttem éltek azon
sötét, vad, gyönyörű hegyek közt, egyszer régen, nagyon régen..." |