1353-ban a Losonczy család birtokában találjuk Réthi Saagh néven. A községnek már a török hódoltság előtt is volt temploma, melyről Dwornikovich püspök jelentésében azt olvashatjuk,hogy rongált ugyan, de kijavítható; azonban kálvinista prédikátora van, ki a Vattay földesúr házában lakik.
A XVI. század közepén, behódolván a töröknek, 1562-63-ban Mehemed Daud hűbérbirtoka volt, utána pedig 1566-67-ben egy Husszein budai basa livájából való török tiszt nyerte el.
1579-ben 20 adóköteles házát írták össze.
1583-84-ben Boszna Hasszán volt a hűbérbirtokosa, ekkor azonban részben kipusztult és még 1633-34-ben is csak 3 adóköteles házat írtak össze. 1656-ban Lónyay Gábor volt itt birtokos. 1715-ben két magyar, három tót, 1720-ban öt magyar háztartást találtak itt az összeírók. 
1770-ben Sréter Pál, Sréter György özvegye és Sréter István, valamint a váci káptalan volt földesura. 1826-ban pedig rajtuk kívül még Szubszky István özvegye is birtokolta. 1910-ben özvegy gróf Benyovszky Bélánénak, Rosenbach Sándornak és Herzfeld Frigyesnek volt itt nagyobb gazdasága. Temploma és iskolája egyaránt 1726-ban épült. A váci káptalan 1816-ban épített új iskolát, mely azonban nem állta ki az idő próbáját, hiszen 1840-ban ismét építeni kellett.
A településhez tartozó Pusztaszántót már 1299-ben említi a budai káptalan iktató levele, mely a váci püspök részére átadott nógrádi részbirtok határait sorolja fel: "... innen egyenesen halad és Tolmács földhöz ér és itt ezen Tolmács föld kezdetén emeltetett a királyi biztos a káptalani kiküldött jelenlétében új határdombot; innen lefelé menve két fához ér, melynek alatt két régi és egy új határdomb létezik; innen lefelé haladva, egy fa alatt négy határ szögellék össze, melyek közül az első elválasztja a tolmácsi keresztesek /János lovagok/ földjét, a második a váci püspökét Szántó nevűt..."
1460-ban önálló községként szerepel, mely azonban a török idő alatt elpusztul. Lakóinak száma 1828-ban 167, az 1871-es megyei összeírás szerint pedig 217 fő. Kastélya a XIX. század első felében épült klasszicista stílusban. Földbirtokosa a Luka család volt /Luka Gusztáv/, melynek őse I. Dubák néven már Szent István alatt várispánként szerepel. 

Az 1848-49-es magyar szabadságharc folyamán számos nevezetes esemény fűződik Rétsághoz.
Már március végén a nagyobb városokban megalakultak a nemzetőrségek. Nagyon nagy gondot okozott azonban a kezdeti fegyverhiány. A május 2-án tartott vármegyei közgyűlés intézkedett Nógrád vármegyének választókerületekre történő felosztásáról, s ezek székhelyéül  Balassagyarmatot, Rétságot, Szécsényt, Szirákot, Losoncot és Füleket jelölte ki.
     Szeptember 8-án már 1100 ember állott Nógrádban útrakészen, de csak 304 volt puskákkal ellátva, száznak vadászpuskája volt, míg 400-an kaszával voltak felfegyverezve.
A nemzetőri csapat zászlajának felszentelése szeptember 11-én Vadkerten volt, ahonnan a nemzetőrség szeptember 12-én Rétságra és Tolmácsra, majd onnan Vácra vonult. Vácott az egész csapatot ellátták szuronyos puskákkal.
     Görgey Artúr, a feldunai sereg vezére a móri vereség után 1849 január 4-én átkelvén hadaival a befagyott Dunán, Vácra vonult, ahol 5-én kibocsátotta nevezetes szózatát a hadsereghez. A haditerv értelmében - Liptóvárat felmentendő - két irányban indult el a váci táborból. A balszárny a Duna mentén Verőcén át Szob felé vette útját, míg maga Görgey, a többi dandárral Rétságon át Nagyoroszi felé vonult, hogy onnan Ipolyság felé nyomuljon tovább. A mozdulatot a Komárom előtt álló osztrákokkal szemben a Piller-hadosztálynak kellett fedeznie. Görgey, a Mészáros Lázár hadügyminiszterrel való összeköttetés céljából január 8-án egy osztagot rendelt ki, amelynek Rétságon, Balassagyarmaton és Losoncon keresztül kellett a Hernád felé nyomulnia.
Görgey a január 7-ről 8-ra virradó éjjelen a rétsági plébánián szállt meg, s 10-én követték őket a császáriak 40000 emberrel.
     Windischgratz attól félt, hogy a feldunai sereg Bécs ellen fordul, ezért Csorich altábornagyot bízta meg Görgey üldözésével. Csorich 9 gyalogzászlóaljból, 8 lovas századból és 46 ágyúból álló hadával indult Rétságon keresztül Görgey nyomába, kinek utóhadát Nagyoroszinál utólérve Ipolyságig űzte, hol azonban a Guyon honvédezredes parancsnoksága alatt álló csapatok 11-12-én visszaverték őket. A visszavonulás során császáriak vették be magukat Rétságra, kik a lakosságnak sok kellemetlenséget okoztak.
     1849 márciusában több alkalommal is érintették a fontos hadiút mentén lévő Rétságot a császári seregek. Ezek közül az egyik alkalom az volt, mikor egy - Beniczky Lajos vezette - 500 fős portyázó csapat megugrasztotta a császáriakat. Az Almásy ezredes által vezetett sereg Losonctól Vácig szaladt, s önmagát igazolandó egy 6000 fős ellenségnek mesélte a kormánybiztos kis csapatát.
Április 10-én Damjanich győzelmet aratott Vácnál Christian Götz tábornok csapatai felett, s a honvédsereg ezután Rétságon át Ipolyságig vonult. 11-én Klapka jött 8000 emberrel, másnap, 12-én Nagysándor József és Damjanich János tábornokok vonultak végig seregeikkel községünkön.
     Az 1848-49-es szabadságharc legjelentősebb rétsági eseményére 1849 júliusában került sor, melyet a történészek a rétsági csataként említenek.

A rétsági csata

A sikertelen váci ütközet után Görgey már 1849 július 16-án délután elhatározta, hogy az éjjel Rétságon át Gyarmatra nyomul, de a menekülő lakosság többezres szekérhada hátráltatta a csapatmozgást, így csak 17-én indulhatott. A korábban szerzett fejlövése miatt lázzal küszködő Görgey a Váctól Rétságig tartó harcot személyesen irányította testvérbátyja, Görgey Ármin segítségével.
     Rüdiger orosz tábornok a harmadik hadtesttel és a csatában személyesen is megjelenő Paskievics nagy erőket vetett be, s a magyar honvédsereg kénytelen volt szüntelenül harcolva egész Rétságig hátrálni. A veszteség mindkét fél részéről rendkívül magas volt. Az oroszok vesztesége halottakban és sebesültekben 3 törzstiszt, 27 főtiszt, 319 legénységi állományú személy. Eltűntnek nyilvánítottak 2 főtisztet és egy tábori papot. Magyar részról pontos kimutatás ezúttal sem készült.
     Leiningen Károly honvédtábornok, Poeltenberg Ernő honvédtábornok hadával egyesülve Rétságnál visszaszorították az oroszokat. Görgey - sebesülése miatt - a Rétságtól Balassagyarmatig való visszavonulás további fedezését átadta a VII. hadtestnek, Poeltenberg tábornoknak. Ezzel egyidejűleg elhatározta Görgey Ármin hadoszlopának föloszlatását és egyes részeinek szétosztásával a három hadtest számereje közt lévő tetemes különbségek kiegyenlítését.
     Az ellenség a III. hadtestnek azt a felét, amely őt még Rétság előtt feltartóztatta, üldözőbe vette és azzal kezdte meg a következő támadást, hogy Rétságot hevesen ágyúzta. A község töb helyen kigyulladt ennek következtében.
     Ezalatt Poeltenberg tábornok a VII. hadtesttel a Rétság mögötti magaslatokon tartható állást foglalt el és ezt az ellenség rendkívül erős tüzérségi támadásai ellenére sötét éjszakáig megtartotta.
Mindjárt az ütközet kezdetekor a hadsereg zöme továbbvonult Vadkertig. Mikor az éj kényszerű véget vetett az ütközetnek, Poeltenberg tábornok is követte őket a maga hadtestével körülbelül félútig Vadkert felé, s ott szoros csatarendben szállt éjjeli táborba az út nyergében. A további visszavonulás csak 18-án hajnalban vette kezdetét. Poeltenberg is elhagyta Rétság és Vadkert közötti éjszakai táborát és követte a hadsereget, mindíg betartva az ellenségtől való félmérföldnyi távolságot. 
A Lókos-patak uralkodó jobb partján Poeltenberg előnyös védelmi állást foglalt el, hogy az utánuk nyomuló Anrep orosz tábornok 1 dzsidás-, 2 kozákezredből és egy lovasütegből álló seregét itt bevárja, hosszabb ideig feltartsa és ezzel a hadsereg zömének újabb előnyt biztosítson.
     A rétsági ütközetben főszerepet játszó Leiningen és Poeltenberg tábornokokon kívül még egy harmadik is jelen volt a későbbi aradi vértanúk közül. Nevezetesen Nagysándor József tábornok, aki a Lókosnál lezajlott összecsapás után vette át az utóvéd feladatát csapattestével.
A rétsági helytállásnak volt köszönhető, hogy a fősereg zavartalanul megérkezhetett Balassagyarmatra. 
     A szabadságharcnak Rétság nem csupán hadszintéról szolgált. Több tiszt és közkatona is csatlakozott a honvédsereghez.

Kuppis Gusztáv honvéd őrnagy

A Rétsághoz tartozó Jásztelekpusztán született 1817 június 4-én. Apja jószágigazgató volt. Tanulmányait a nagyszombati gimnáziumban és az 5. tüzérezred pesti iskoláján /1835-1837/ végezte. Ezt követően a 23. gyalogezredhez került, ahol a forradalom kitörésekor hadnagyként szolgált. Az első honvédzászlóaljak szervezésének hírére azonnal áthelyezését kérte a honvédséghez és főhadnagy lett a 4. honvédzászlóaljnál. Alakulatával előbb a Délvidéken szolgált, majd szeptember 27-én a Bars megyében alakuló 17. honvédzászlóalj századosává nevezték ki. A zászlóalj megalakulása után Klapka parancsnoksága alá, a felsőtiszai hadtesthez került. Részt vett a Schlik elleni harcokban. 1849 februárjában vezetését ideiglenesen Kuppis vette át, miután a korábbi parancsnok, Bátori-Sulcz Bódog őrnagy dandárnok lett. Április közepén azonban megbetegedett és csak június 18-án állt ismét szolgálatba. Ekkor a komáromi várőrséghez osztották be. Augusztus 18-án Klapka őrnaggyá nevezte ki. Az 1850-és években a felsőmagyarországi vasúttársaság titkáraként tevékenykedett, majd árvaszéki jegyző, végül pedig újságíró lett Pozsonyban. Ugyanitt halt meg 1901-ban.

Folkusfalvi Thomka Lajos

Divényben született. Apja /Sámuel/ tiszttartó volt. A szabadságharc kitörésekor nyugalmazott császári-királyi főhadnagyként Pusztaszántón élt. 1848 tavaszán a megyei nemzetőrség egyik századának századosává választották. 1849 június 11-én honvédszázadosi rendben a losonci térparancsnokság tisztje lett. E hivatalát a cári csapatok bevonulásáig viselte, ezért a szabadságharc után Pesten hadbíróság elé állították, a per azonban végülis felmentő ítélettel zárult /1850 február 12/.

Benczúr Miklós honvéd őrnagy

1821-ben született Bánkon köznemesi családból. Ügyvédi vizsgája után Nyíregyházán letelepedve részt vett a helyi reformmozgalomban. A szabadságharc előtt több hírlapi cikke is megjelent. A kenyérmezei csata című írását az Életképek 1846. V. száma közölte. A Szabolcs megyei önkéntesek közt harcolva a pákozdi csatában súlyosan megsebesült. Felépülése után ismét szolgálatra jelentkezett. Alakulatával ott volt a zsibói fegyverletételnél, majd Törökországba menekült. Hazatérte után hadbíróság elé állították, lévén, hogy Kossuth ellenállást szervező ügynökét sejtették benne. Kegyelmet kapott, s 1861-ben Nyíregyháza országgyűlési képviselőjévé választották. 1862 június 14-én halt meg.

A szabadságharc után az új közigazgatási szervezetben Rétságra került a szolgabírói hivatal, s miután a közigazgatási apparátus mellett a csendőrség kapott nagy szerepet a megtorlásban, Tolmácson zsandár-szakaszparancsnokságot hoztak létre. Működésük a többivel együtt olyan hatásos volt, hogy I. Ferencz József király nyugodtan ellátogathatott 1894 szeptemberében egy hadgyakorlat alkalmával Nógrádba. A szabadságharcot vérbe folytó királyt a megye nyugati felének úri fogatos hintói várták Rétságnál, s csatlakoztak a királyi menethez.

Sisa Pista, azaz becsületes nevén Benkó István Lócon (ma Nagylóc) született 1848-ban, a magyar szabadságharc évében. Édesapja egyszerű, becsületes ember hírében álló juhász volt. A közeli zsunyi pusztán őrizte a rábízott jószágokat. Pista afféle falufutó, csintalan bojtárgyerek volt. ĺgy ragadt rá a Sisa név is, mely vidékünkön még ma is használatos a hasonló vásott kölykök elnevezésére. Apja az évszázados hagyományok szerint bojtárnak adta fiát, ám a vásott suhanc hamarosan rajtavesztett, mikor egy birkalopáson érték. Vallatója, a sipeki Balázs Sándor volt csendbiztos alaposan megkínozta őt. Lábánál fogva kötötte fel a gerendára, így verte őt bottal, majd gombostűket szúrt a talpára. A félholtra vert gyerek összeszorított foggal tűrte a kínvallatást, s közben bosszút esküdött, melyet hamarosan  be is váltott, megölve a hajdani pandúrt. Balázst már korábbi sorozatos kegyetlenkedései miatt menesztették állásából. Sokszor próbált újra felvételt nyerni a csendőrséghez, de eredménytelenül. Sisa elfogását szabták neki feltételül. Egyes források azt is tudni vélik, hogy a rétsági csendbiztosságot kínálták fel neki ennek fejében. 
     A szörnyű eset után nem volt Sisának sehol maradása. Erdő, mező lett otthona. A szabad élet eddig is csábította, hiszen sokat hallott a bujdosókról, kik a szabadságharc bukása után nem vállalva az osztrák hadseregbe való kényszerbesorozást, inkább a hontalanságot választották. Az egyszerű emberek rejtegették, táplálták, segítették őket. Sisa Pista is a betyárságot választotta.
     Bár a szegény embert sosem bántotta, négy megye rettegte jöttét. A fejére kitűzött vérdíj, s az ellene szervezett valóságos hajtóvadászat néhány év után eredményre vezetett: elfogták és húsz évi börtönre ítélték. Ennek letöltése után a megszelídült betyár vadőrként dolgozott a Börzsöny-környéki uradalmakban. A róla szóló történetek ma is élnek megyénkben.
     Sipeki Miklós írja a Honti Lapok 1911. március 25-én megjelent számában, hogy Sisa Pista szívesen tartózkodott vidékünkön, mert "orgazda volt akkortájt Rétság tájékán annyi, mint a gomba. Amit Sisa egyszer ide be tudott hajtani beváltás végett - annak bottal üthették a nyomát".
     1870 táján történt a következő eset: Egy Losoncon katonáskodó penci legény gyalogosan igyekezett haza szabadságra. Rétságon betért egy kocsmába, hogy kicsit megpihenve leöblítse az út porát. Egy bőgatyás, pörgekalapos ember ült az egyik asztalnál, kit emberünk még sosem látott. Meg is lepődött, mikor az feléje fordulva azonnal borral kínálta őt. Jólesett neki az ital mindaddíg, míg a kocsmáros az asztal alatt a lábára lépve nem figyelmeztette, hogy kivel akadt össze. Megrémülve menekült el a kocsmából, hiszen nem volt ember a környéken ki ne hallott volna Sisa Pista tetteiről. Otthon aztán büszkén mesélte mindenkinek, hogy ki látta őt vendégül.
     Egy másik alkalommal szintén Rétság környékén járva arra lett Sisa figyelmes, hogy ezen a rossz hírű úton, melyen máskor a világért sem lehet ily kora hajnalban embert látni, most egyre-másra igyekeznek Vác felé. Vásár lesz Vácon. Ki venni, ki eladni, ki csupán bámészkodni igyekszik oda.
Egy javakorabeli atyafi utolérve őt, gyanútlanul társnak szegődött hozzá. A szegényember nyelve hamarosan megoldódott. Még örült is, hogy valakinek elsorolhatja minden bánatát. Rossz a termés, sok az adó, nincs egy dolgos, igába fogható jószága, lányának most volt a lagzija, mely nagy terhekkel járt, s most kénytelen volt kölcsönt felvenni. Szeretne a vásárban valami használható jószágot venni, ez talán kisegítené.
     Útközben elfáradtak, leültek pihenni, s előkerült az atyafi tarisznyájából az elemózsia. Még a kisüstis butykost sem sajnálta utitársától.
     Katalinánál aztán Sisa búcsút vett az öregtől, ám előtte a früstökért fizetségül két százasbankót nyomott a kezébe. A meglepődött öreg vonakodott hogy nem fogadós ő, hogy pénzért adja, amit ád, hanem jószívvel tette. Egy pár szép tinót vegyen rajta, s csengőt a nyakukba. A kölcsönt pedig maradéktalanul fizesse vissza. - mondta Sisa ellentmondást nem tűrve. Az öreg hálálkodva kérdezte jótevője nevét, ő azonban csak mosolyogva felelte: -  Majd visszafelé megtudja.
Úgy is lett. Akkurátusan szemlélődve választotta ki a vásár legszebb két tinóját. Szépen szóló csengőket kötött nyakukba. s a vásárfiának szánt mézeskalács sem maradt el. Boldogan lépdelve terelte őket hazafelé, nem érezte már az út fáradtságát sem. Katalinánál igéretéhez híven már várta őt Sisa Pista, s a megismételt kérdésre most már felfedte kilétét. A hálálkodásba egy kis megszeppenés is vegyült, de még most is madarat lehetett volna fogatni az öreggel.
 

Betyárok Rétságon
II. rész
Krúdy Kálmán története

Krúdy köznemesi családban született Szécsénykovácsiban 1826 februárjában. Unokaöccse volt Krúdy Gyula, a hírneves író. Krúdy Kálmánt atyja nem iskoláztatta. Mondhatni vadon nőtt fel. A saját bőrén tapasztalva ismerkedett meg az élet farkastörvényeivel. Megtanulta, hogy csak önmagára számíthat. Egy összetűzése során már 15 évesen súlyosan bántalmazott egy patvarci juhászbojtárt. Nem lehetett akármilyen verés, mert az ügy a megyei közgyűlés elé került, s mintegy öt éven keresztül húzódott. Egy másik ügyben is folyt ellene eljárás:puszta kíváncsiságból behatolt a megyeháza tisztilakásaiba, hol rajtakapták. Nem is volt otthon maradása, katonának állt. Itt érte őt a szabadságharc kitörése. Lelkes közkatonaként kezdte a honvédsereg 17. zászlóaljában, hol hamarosan őrmester lett, majd 1848 decemberében hadnagyi rangot vívott ki magának. Krúdy Kálmán sohasem nyugodott bele a szabadságharc bukásába. Világos után sem hagyta abba a harcot, gerilla lett, s sokáig üldözte az önkényuralom híveit a megyében. Nem is tehetett mást, hiszen mint a honvédsereg tisztjére, csak börtönbüntetés vagy az császári seregben való nyolc évi közkatonaság várt volna rá. A bujdosását választotta. Ismerte Nógrád minden zegét-zugát. 1849 végén körözést adtak ki ellene: "23 éves, nőtlen, R.cath.,kövér, közép termetű, barna hajú és bajuszú, bátor tekintélyű, öltözete betyáros, vörös mellyény, fehér zsinórral, fekete aranyos nyakkendő, sárga ködmön, fekete magyar kalap, fekete tollal". Miután az előző nem volt eredményes, 1850 februárjában   megismételték a körözvényt. Ebből már az is kiderül róla, hogy " beszél magyarul, tótul, rosszul németül, s még rosszabbul deákul".
     1850 jauárjában állt fel a zsandárság intézménye. Amilyen szívvel segítették az egyszerű emberek a bujdosó szegénylegényeket, olyannyira nem szívlelhették az őket üldöző zsandárokat. Nem is igen boldogultak az idegenként érkező pandúrok a minden árkot, bokrot ismerőkkel.  A zsandárság tehetetlenségét jól jellemzi, hogy Krúdy Kálmánt négy vármegye is hiába üldözte, s ezt a tényt a kormány lapja is kénytelen volt beismerni.
     Május havában mégis elfogták. Ezt abból a tudósításból tudjuk, mely hírül adja, hogy május 27-én megszökött a Pest városi börtönből. Krúdy sohasem rabolt, fosztogatott. A szebbik nemnek azonban sohasem tudott ellenállni. Általában a nőkkel való erőszakoskodás volt az ellene felhozott vád, "csíntalanság", ahogyan az akkori szóhasználat szerint hivatalos volt ennek elnevezése. A pandúrok és a csendőrök összeszövetkeztek elfogására. Az akció sikerrel járt ám ő újra megszökött börtönéből. Majd tíz éven keresztül nem hallani felőle semmit. Valószínűleg tudatosan hallgatták el tetteit, s újabb eredményes szökéseit, mert ez nem vetett jó fényt a bűnüldözés szerveinek munkájára. 
     1861 november 28-án halt meg Rétság határában, valahol a jászteleki és a vadkerti út találkozásában. Vesztét megint erőszakossága okozta. Egy leányt szemelt ki magának a Rétsághoz tartozó Jászteleken, s az ott levők üldözőbe vették. Csatlakozott az üldözőkhöz a véletlenül arra járó Diószeghy Tádé megyei csendbiztos, ki el is fogta őt miután Szokolyáig követte. Miközben a megyei börtönbe kísérte, Krúdy szökni próbált. A csendbiztos csak megsebesítése árán tudta Gyarmatra vinni. A börtönben gyógyult meg.
     November 26-án Vácra kísérték őt egy másik ügyét tisztázó tárgyalásra, hol szintén erőszak miatt - melyet három fiatal leánykán állítólag elkövetett - került gyanúba. Hazafelé lovas pandúrok kiséretében jött gyalogosan. A jászteleki útnál egy kőrakás mögé bújva megdobálta őreit, s szeretett volna eltűnni a szemük elől az erdő sűrűjébe. Terve azonban nem sikerült. Namen Gusztáv pandúrtizedes golyója végzett vele.
     A rétsági katolikus plébánia halotti anyakönyvébe az alábbi megjegyzést tette Ormat Antal plébános a november 30-i temetésekor: " A vad, veszélyes, közismert rabló méltó büntetését elnyerve így veszett el szánalmas módon."

A rétsági főszolgabíró párbaja a világjáró huszárkapitánnyal

Az 1900. év nyarának közepén "ismét egy híres párbajhírt regisztráltak a lapok", mely szerint mindkét párbajozó fél oly súlyos sérüléseket kapott, hogy "komoly aggodalomra ád okot". 
A párbajozó felek Zubovics Fedor, a szolgálaton kívüli honvéd huszárszázados és Rákóczy István, a rétsági főszolgabíró voltak.
     Lássuk kik is voltak a haragosok, kik nem találtak más kiutat a köztük lévő nézetletérés megoldására, mint hogy egymás vérét ontva bosszulják meg sérelmeiket! 
Nem tudjuk, hogy mi volt az, ami kiváltotta ezt az óriási konfliktust, de nagy valószínűséggel gondolhatunk arra, hogy Zubovics volt a kezdeményező fél. Az akkor még a nógrádi járáshoz tartozó - így a Rétságon székelő Rákóczy István főszolgabíró közigazgatási fennhatósága alá eső - Nógrádverőce közismert kalandvágyó földbirtokosára jellemző volt, hogy mindíg inzultált valakit, s általában ő volt az aki kiprovokálta a párbajt is. Az is előfordult, mint esetünkben is, hogy kis híján rajtavesztett vakmerősége, és erőszakossága miatt, de ez sosem szegte kedvét az újabb kalandok keresésében. A kissé különc, világjáró kapitány /ezt a rangot szerette a legjobban/ évtizedeken keresztül ott volt minden csata kellős közepén, legyen az a Távol-Keleten, Egyiptomban, vagy Szerbiában. Szívesen vadászott nagyvadakra Afrikában, de idehaza is mindig történt körülötte valami, ami miatt az újságok hasábjainak állandó szereplője volt, s a társasági összejöveteleken is gyakorta beszédtémául szolgált. Ha nem akadt semmi összetűzés, akkor legalábbis lóháton ment be valamelyik váci üzletbe, azt hangoztatván a felháborodott kereskedőknek, hogy olyan sok szamár jár ide, miért ne jöhetne be egyszer egy ló is? Gyakorta előfordult, hogy lóháton ugratott ki a tiszti kaszinó első emeleti ablakán. Virtuóz lovas, kit akkor kapott szárnyára a világhír, mikor a Párizsig tartó utat lóháton tette meg.  Számos hadászati vonatkozású találmánya volt, melyek közül a szárazföldi torpedó volt a legjelentősebb. A botrányhős ugyanakkor sokszor sietett a rászorultak megsegítésére adományaival.
     Ellenfele, Rákóczy István az egykoron Zólyom, majd Hont vármegyéhez tartozó Rákócz helységből származó ősi család sarja. Első ismert őse a Róbert Károly királyunk 1324. évben kelt adománylevelében szereplő Lánczi Jakab fia András comes. A család több tagja jelentős pozíciót töltött be Pest -, Hont - és Nógrád megyében. Rákóczy István a nógrádi járás főszolgabírája lett. Mikszáth Kálmán 1910. évi halálakor ő képviselte Nógrád vármegyét a budapesti temetésen. Nem véletlenül esett rá a választás, hiszen Rákóczy jó ismerője, nagy tisztelője volt a nagy írónak. Tudunk Mikszáth egy leveléről, melyben egy kis baráti segítséget kér a főszolgabírótól: csapjon már szét a horpácsi cselédei között, mert Csadó József nevű kocsisa igen cudarul bánik a lovaival, s ezt ő nem tűrheti. Rákóczy később elkerült Rétságról, s a vármegye I. aljegyzői és tiszteletbeli főjegyzői tisztét nyerte el.  1919 januárjában - már kormánybiztos főispánként - jelentős szerepe volt a Balassagyarmatra törő csehek kiverésében.
     Kettejük párviadalára a Ludovika Akadémia vívótermében került sor, megegyezésük szerint végkimerülésig. Zubovics segéde két helybéli százados, míg Rákóczyé két főhadnagy volt. A Váczi Közlöny részletesen tudósított az összecsapásukról. "Hiteles forrás nyomán a párbaj eredményéről is referálhatunk... mindkét fél hevesen támadott és a párbajt rövid pár pillanat mulva, a történt sérülések miatt beszüntették az orvosok és segédek." A főszolgabíróban ugyanis emberére talált a hetvenkedő kalandor. A rövidre sikerült csatájuk során Zubovics a bal alkar közepére kapott erős vágást, mely az izmokat és az ütőeret is átvágva egészen a csontig hatolt, sőt azt is megsértette. Ugyanezen vágás a bal oldalán szintén felvágta az izmokat. Gyengébb vágásokat kapott ezenkívül még a jobb karján, a jobb oldalán és a jobb füle mellett. Ezek mellett Rákóczy főszolgabíró sérülései szinte jelentéktelenek: jobb hóna alatt kapott egy 5 cm hosszú bőrvágást, melyet két öltéssel helyben be is varrtak, kapott egy "laposvágást, mely a parádon áthajlott a hátára" és egy gyenge karcolást a jobb karjára.
     Sebesülései miatt Zubovicsot azonnal elszállították a kereskedelmi kórházba, míg Rákóczy Vácra, majd ugyanaznap este Rétságra utazott. A híradás rosszallását fejezte ki amiatt is, hogy a felek nem békültek ki, ellentétben a hasonló lovagias ügyek íratlan szabályával. "Mi egyáltalán elitélünk minden párbajozást, és hogy most ily bőven szólunk az esetről, ezzel csak azt akarjuk olvasóink szeme elé állítani, hogy mennyi veszedelemnek teszik ki magukat, akik  párbajoznak semmiért. és amennyiben maguk is elismerik, nincs semmi értelme a vérontásnak, mert még csak ki sem békülnek. 
Zubovics szívósságára jellemző, hogy hamar kiheverte súlyos sérüléseit, ugyanúgy, mint amikor gyorshajtás miatt kirepülve kocsijából a váci utca kövezetére csapódott olyannyira a feje, hogy azt más halandó talán ki sem bírta volna. Ő azonban hamarosan felépült, hajtotta őt a vágy, hogy újabb kalandokba bocsátkozva ismét középpontjává válhasson a társasági életnek.