Öltöztetett szellem

Rám borulnak az árnyak,
befödöm velük napjaim.
A fák lombjaként
óvom az égető fénytől,
az éj hűvösét lopom meg,
a reggeli harmatmúlást idézem,
s vállamra húzom a vérző hajnalt.

Csend vagyok.

Hittel védett áramló folyók zenélnek,
dallamuk zsongja körül habozó személyem.
Végtelen pillanatban alszik a város,
miközben dőlnek halomra az álmok.
Táguló szemekkel idézzük a mámort,
néhai elődök törvényei,
szivárványgyöngyökben:
sziklarajzok.

Csend vagyok.

A tegnapok ízei felejtődnek mostani
fényeinkben. Élére hajtom vágyaimat,
hogy móddal élhessem álmainkat.
Reccsen egy vállfa, hull
alá illatos ruhája szekrényeimnek.

Csend leszek.

Az ígéret nappalai öltöztetnek,
s bár véreik a múltam,
most mégis ostromol a fény.
Kabátom lóg fáradtan a fogason,
még billeg a hazahozott hűvös huzatban,
s amikor megint kéz nyúl majd érte
új, más színben akar hazaérni
melegével, álmával, reményével!

2006. 01. 09.

Álmaim szállnak márványsima napokra, hócsipkeként hallgatva be a tájat, kedvesen ölel magába egy tüzesajkú fénylehelet, a Föld kohójá-val hímzett forráskövek mutatják a végtelen időt, némán hullanak pihe–puha vágyak, hóesés tengere hullámzik elém, kezeim közül kicsúszik a csend, sóhajok lebegnek imbolygó gyertyafényként, árnyékleplek mögül ugrásra készen lapul a szívbénító üvöltés, cseppkő-fátyollá szelídítik a fényes lelkek sóhajai, csak az idő szobrászkodik, segítsége a szél, meg az eső, a fagy, forgácsai egymásra rakodnak, a lét harcol idebenn, ősi templomok nyelik el a sötétség koppanásait, lassan megszűnnek életem zajörvényei, ahogyan kezemet kulcsolom össze egy imára Apám sírjánál, most már hallom a csendet, lelke utamon végigkísér.