SZÉKÁCS LÁSZLÓ
Őszülőben
susogóra vált a nyári szél
süvítése,
szellő-csendre a fák, a bokrok,
zizegésre a csalitos rétek,
távolabb madárfütty, csivitelés,
reccsen száraz ág kószáló róka alatt,
bogarak melegednek, süttetik magukat,
levelek trilliói váltogatják színüket,
billegnek, mutogatják, illegetik
magukat,
integetnek napfénynek,
jöjjön, csillanjon hátukon, színükön,
arcunkat fürdetjük, napsugár cirógat,
kerülgetjük a hűvöskés árnyasokat,
a forró nyárra gondolunk, mosolygunk,
s andalogva huncut csókokat csalunk,
búcsúzva nyártól, megint képzelve
új tavaszt
Tenger
ha látnám mindig tajtékzó
csipkeszegélyét,
vízporzós taraja monoton lüktetését,
s zöld-kék-fekete gyomra mélyén
színjátszó dáriuszi dús élet-özönét,
ha hallanám kongásában szaggatott
morgó-zúgó morajlását,
s epekedőn égre sistergő-habzó ajkait,
ha hátáról szél-szilaj lüktető bodrai,
s hullám hegyei a zenitre emelnének,
ha ott bódulásba simogatna azért,
hogy a zenitről lezuhanva gégéjére,
majd koponyájára csússzak ismét,
ha testemen érezném erejét,
öröktől fogva vonzását is vacogva,
hogy zsigereimben is örökké legyen,
ha tapintanám tudatát,
akkor tudnám csak igazán hatalmát,
s félném létét, zabolátlan méltóságát,
végtelen tér-idő veszejtő akaratát
|