Mi csak ültünk a padokon.
Vigyázó anya gyermekkacajjal,
bácsi békés nézelődéssel,
fiatal fiú újsággal kezében.
S hirtelen átszaladt egy nő a téren.
Kis cipőjével halvány
nyomokat hagyott maga után a kavicsúton,
haját a tavaszi szél szétkócolta
kissé,
majd a fák sora megett tovatűnt.
A fiú nem figyelt fel.
A bácsi, szemében
megcsillanó emlékekkel,
s egyszerű kalapjával fején
hazatért.
Otthon aztán elaludt az ősz bajuszú
ember,
már csak az égben ébred újra.
Megtörtem. Megbántam.
Megállok koporsójánál,
s könnyes szemekkel várok
régi mozdulataira.
Maga tudta, mikor utoljára láttam,
közelről nézte a lehunyó napot,
érezte arcán a halál nyirkos sóhaját,
de nem szólt!
Ha eljön az idő rájövünk,
vannak még boldog emberek.