Magányosan ülő kisöreg, korhadt padon
Szíved melyik ráncán mereng szemed?
Mire gondolsz? Mit érzel? Kezed miért remeg?
Nyisd fel ládikád, s én hagyom,
Hogy szavaid hozzám érjenek,
Megérintve bennem még ismeretlen világot.
Hisz látom, félve nyújtanád kezedet
Előszedve gyötrelmet, kínt, boldogságot
Mit magadban hordasz rongyos utazótáskád mélyén.

Vajon látsz-e még ablakodon túl egy szebb világot?
Vagy hosszú évek alatt megtanultad már
Csomagod aszott bőre, redője riasztja az álmot
Melyet az aranykülsejű mások ringatnak
Kuporogva fel nem nyitott kofferükön?
Te, ki a szívek és vesék vizsgálója, látod
Bennem a porlepte, álomfedte földön
Azt, mit senki még nem látott.

Vizsgálj kezdettől égő örök tüzeddel!
Mérj meg, próbálj, Te tudod mennyit érek!
Fád, melyen tested feszült, s a véred
Korhasztotta -Értem- magányodban széjjel.
Végtelen szemed pilláin át szavaid hangtalan
Hozzám érjenek!
Tárj fel bennem egy elrejtett világot!
Hisz látod félve nyújtanám kezemet.
Szedj elő gyötrelmet, kínt s boldogságot
Mit magamban hordok nyiladozó utazótáskám mélyén