Hajnaltájt

fenyők közét tükrözve a Nap
mintha lemenne színe tűzmeleg
lelkem csavargón fölnevet
a reggel az est tengelyén akadt
semmit se hinnék de minden lehet
hajnalt bongat a templomharang
vadkacsa húz a sima tavon
a vár fölött vörös az ég
Irakban halt egy katonánk nemrég
üres a templom és a nénikék
imádkozva indulnak felé az úton

A mélabúra

Kék és zöld tükörlevélkék
fényzuhatagán tűnődve mily szép
kéz kézen fogva ha az ifjúság
az öregséggel jár szerte a vidék
elgémberedve hótakaró alatt
nyújtózik s mint kinek egyre megy
rossz forintját csillantva mélán
túl a sarkon az utcaseprő egy
fának támasztja fényesedett seprőnyelét
kezével mélabúja zsebrevágva
csipet gondja ha volna Európára
seprővel tisztelné csak s míg útfélre lép
egy mókus makkjára s a lábára les – 
Oly messze mind a vég
oly mesze mind a mi lesz…