Ó-kor

Hús karom
arcodhoz,-
tépett.
Magam
bús magánya rág.
Földek,
tengerek utam:
érted
értetlen gályaság.
 

Szerkeszt az Úr

napot,
hajnalt,
padot,
eget.
Fénnyel borítja a várost.
Ahol visít a nap, ásít a hajnal,
ahol csuklik a pad, sikít az ég,
ahol sír a nincs, hír, ha van,
ahol csupa rongy az élet,
ahol minden csak ígéret.
Hátranéz, visszateszi még
a megtervezett könnyeket,
a vigaszt,
a reményt,
az álmot.

Csak annyit mond: most épp ráérek.
És elégedett.