Csak azt ne hidd…

Az esték a legnehezebbek:
A búsan bólogató fák neszénél,
s a némán lehulló csillagok fényénél
zuhansz egyre mélyebbre te is.
Percek emléke csak elemózsiád,
halhatatlanságod is száradt levél,
szelíden zörgeti az esti szél:
Cipőd talpa gyöngyökön tapos.
Merre mész, te Krisztus-szakállú,
próféta álmú szótlan szörnyeteg?
Kellett neked keresztet faragni!
Hát ne csodálkozz,
ha most tested ráfeszül.
Hogy fáj?
Hogy véred pereg?
A brekegő békák zajánál
s a tücskök cirpelő zenéjénél
észre sem veszik az emberek.

 Köteleink…

A tengerre álmodtam magam;
Öreg hajók recsegő valóságába,
a délről jövő szél tüdőperzselő sóhajába,
a lágyan fröcsögő habok locsogásába,
a kötelek karvastagságú feszülésébe,
a matrózok hazaszálló gondolataiba,
unalomig gyakorolt mozdulataikba.
Ha jött az este, ellazultak
a kötelek és az izmok,
megnyugodott a lélegzet,
szelídültek az indulatok
s az ég felé szállt a fohász:
Ó, csak hazaérjünk egyszer!
Szeretteinknek gügyögtünk ágyunkon
hazug szavakat,
remélve, hogy meghallják s várnak,
hogy érezzük, érdemes hazamenni,
hogy nem csak ők is csapódnak ide-oda,
mint mi, ahogy a tenger dobálja hajónkat.

Kötelekkel bánunk, de sajátunk eloldhatatlan;
(Tán nem is akarjuk eloldani.) 

 Csak az eső esett…

Reggelre sötéten beborult;
Egész éjjel fájt a vállam.
Anyám szeme is elkomorult,
esőt éreztem szavában.

És esett. A szívem is megázott,
s fázni kezdtem a virradatban.
A felhő tenyérrel arcul vágott,
Csak vacogtam, és csak vacogtam.

Hullt az eső, a víz egyre gyűlt,
ahogy a lelkemre is ráült a bánat.
S bennem egy kérdés felmerült:
Miért szögelnek a kutakra deszkákat?

Kezünkből kifolynak a napok,
gyerekkorunk homokvárain nyargal a szél.

Megtanultam várni a csendben,
ülni összefont ujjakkal a diófa alatt,
nézni a felhőtlen kéklő eget,
érezni a hasogató hiányt,
egyensúlyozni percek emlékén,
hallani halhatatlan sóhajokat,
sírni, ahogyan a kisdedek,
karcolni keresztet a kenyérre,
belesimulni szótlan göröngyökbe,
aludni álomterhes vánkosokon,
álmodni meghitt meztelen meséket,
ébredni harmat-lucskos réteken,
lépni elnyűhetetlen hétmérföldeket,
lehajtani fejem áldást kérve,
elfogadni azt is, ha aláznak:

Csak félni sose mertem.

Fontosnak hitt dolgaim között
nehezen találom a rendet.

Lomok csak;
Szöszmötölök a szavakkal.

Megtalálnak úgyis a verssorok,
mint ahogy a nyáj is hazatalál.
2003.07.04.

 Jobb lett volna…
Minket
a harang csak zavar.
Magtalan hitünk már kihűlt.
Arcunk ráncaiba
bűneinknek hulláma
már kőkeménységűvé szelídült.

*

Ha nincs más, csak a törvények,
és csak az örökkévaló remények,
csak önkéntes kalitkák és a rácsok,
ha nincs más, csak a szorongatások,
mi értelme a hajnaloknak?

*

Jobb lenne elfeledni mindent.
Jobb lett volna születni fának.

Szerette a bort s a szőlőt,
de esténként szépen imádkozott.
Bűnös ember! –azt mondták rá,
de ez sem zavarta, nem átkozott.

Szeretett és áldott mindent.
Ez lett mára már a hivatása.
Követ nem vetett senkire,
hogy gyalázzák, tán már szinte várta.

Nem volt különb ő sem a latornál,
ki Jézus Urunk oldalán szenved.
De ki mondhatja azt, hogy ő különb?
És büszkén viselte a keresztet.

Az évek teltek. Meggörnyedt ő is.
Teste is már gyakran cserben hagyja.
A csodák mindig mással esnek;
Ezt is nagyon jól megtanulta.

Szótlanul telnek rajta az estek,
már gondolkodni sem szeret.
Néha sorokat vet papírra,
tán okulnak belőle az emberek.

 Hogy mi a haza?

Hogy mi a haza?
Dédapánk bakancsa egy
megsárgult képen.

Hogy mi a haza?
Dédanyánk párnája a 
tisztaszobában.

Hogy mi a haza?
Nagyapánk háborúba
ácsolt ládája.

Hogy mi a haza?
Nagyanyánk nádfedeles
házának szaga.

Hogy mi a haza?
Kapavágásnyi sóhaj
apánk szájáról.

Hogy mi a haza?
Egy kis darabka kenyér
anyánk kezéből.

Hogy mi a haza?
Asszonyunk vállainkra
lehajtott feje.

Hogy mi a haza?
Leányunk boldog-tiszta
várakozása.

Hogy mi a haza?
Arcunknak ragyogása
fiunk szemében.

Ne haragudj…

Ne haragudj rám Istenem,
hogy rosszul kopogtam nálad,
egyenesen álltam előtted.
Annyira vágytam utánad.

Zárva előttem már a templom,
imádkozni nem hív senki.
Kövek közé hullott mag vagyok;
Nem tudlak így sem elfeledni.

Mint Jézust mikor megtagadta Péter,
úgy vagyok már én is teveled:
Örökké sír már utánad a lelkem,
csak Tőled várom az életet.

Ne haragudj rám Istenem,
hogy rosszul kopogok Nálad,
egyenesen állok előtted;
Jaj, annyira vágyok utánad!

 Hogy ne féljetek…

Elmondanám, ami van,
a szóba faragnám magam,
az időbe vésném, ami volt,
akár ha zsák, akár ha folt,
óhajtanám, ami jön,
úrrá lennék az ösztönön,
megragadnám, mi elenyész,
az ész vezetne, nem a kéz,
kiáltanám a verseket
még akkor is, ha kinevet
mindenki, aki eddig élt,
tovább ragoznám az igét,
építeném a hidakat,
lábat, fejet és nyakat,
forognék fenn a tornyokon,
a széllel volnék én rokon,
emelnék roppant súlyokat,
acélos, nehéz sorokat
és ráfújnék a semmire,
hogy ne féljetek ennyire.
Hogy ne féljetek ennyire!

 Ha nekimennék…

Ha nekimennék a világnak,
ne sírjatok értem.
Ha elcsavarognék messzire,
ne keressétek az utat mögöttem.
Nagybeteg, láztól kiszáradt réteken,
viharoktól tépett fák között lépdelek,
még megsértené testetek,
hát ne gyertek velem!
A terített asztalnál két falat között
kortyolva a pincehideg bort,
szeretném, ha rám is gondolnátok.
Öltözzetek legszebb ruhátokba, ha rám vártok,
ne lássa arcotokon senki a hiányom,
ragyogjon tekintetetek,
mint a frissen préselt olajok.
Aztán bekopogok én is a harangszóval
egy verőfényes nappalon
s akkor majd veletek múlatom
végtelen-sok időmet,
és elfelejtem akkor az Utat,
és nem vágyom majd akkor már a bolyongásra,
mert megtalálom magam bennetek.