Karaffa Gyula: Igaz történetek

A pokol bennünk van…

Nehezen fordult át a jobb oldalára. Oldalán, fenekén, sarkán rózsaszínű, nedvező sebek éktelenkedtek, az örökös fekvés nyomai. Fájdalmat már rég nem érzett, de testhelyzetéből adódóan kellemetlenül érezte magát. Zsibbadt karját, lábát mozgatni, nyújtóztatni csak segítséggel tudta volna. Napjai monoton egyformasággal teltek, amibe egy kis változatosságot csak az etetések hoztak. Nyugodtan mondhatjuk etetéseknek ezeket az  egyformán zajló eseményeket, amit az ápoló személyzet más-más tagja végzett, a beosztásuktól függően. Farkaséhes volt mindig. A világot fel tudta volna falni, harapta, marcangolta volna az ételt, de erejéből csak a nyelésre tellett.  Fuldokolva nyelte a falatot, mohósága általában káromkodásra ingerelte a személyzetet, hiszen nekik kellett takarítani az esetleg visszaköhögött darabokat a testéről, az ágyneműről, a padozatról.  Mindent megevett és evett volna még. A porció kicsi volt, de sem ereje, sem kedve nem volt kérni. Ezektől. Evés után ugyanazzal a mohósággal itta ki a feléje nyújtott teáspoharat, a szája szegletén lecsurgó vékony csík ismét káromkodást csalt elő az ápolóból, de nem törődött vele. „Dögölj meg te is,- gondolta - a kurva anyádat !” - de szó nem hagyta el száját most sem és már hetek óta. Kellemes volt visszaszidni az ápolókat, a sors csak ennyit adott meg neki, ezt a fejben visszapofázást, ezt a néma lázadást környezete ellen mozgásra képtelen teste és tehetetlensége miatt. Pelenkáját leellenőrizték, kiürítették katéterzacskóját, takaróját visszaigazították és újra kezdődött kálváriája gondolataival, újra magára maradt múltja bűneivel és jelene értelmetlenségével.  Igazából nem sajnált semmit. Talán ma is ugyanúgy cselekedne, ha módja lenne rá, ugyanúgy meglőné azt a biztonsági őrt ott a pénzszállító kocsi hátsó ajtajánál. Csak ezt a fránya betegséget ne hozta volna az élet, akkor még a börtönt is csak nevette volna, de így?  Az orvosok voltak egyedül azok, akik valami kis emberséggel közeledtek felé, ám köztük is volt, akit visszaszidott gondolatban, hiszen az is szidta őt.  A szűk, levegőtlen szobába csak kevesen mentek be hozzá, többnyire csak azok, akiknek be kellett menniük. Emésztése rosszul működött, szinte állandó hasmenése volt. Az ürülék és a húgyszag sokszor elviselhetetlen keveréket alkotott, amit csak pillanatnyilag tudott felhígítani a pár percre kinyitott ablak rácsán beáramló szabad levegő.  „Valahogy így élhetnek az állatok”- gondolta önkritikusan, ám ereje kevés volt ahhoz, hogy igazán bánja, vagy hogy tegyen is valamit ellene. Rokonai sorra elfeledkeztek róla, felesége mással állt össze, „Új bikával” – ahogy ennek a környezetnek a szlengjében mondják, már ezt sem bánta. Már semmit sem bánt. Tompa egykedvűséggel vette tudomásul a vele történteket, mintha csak kintről, egy magaslatról szemlélte volna ezt a tehetetlen, bűzös, rothadó felfekvéses, egyre soványodó csontos testet, a saját testét.  „Meddig süllyedhet az ember, és meddig tart még ez a nyomorúság?” – kérdezte önmagát.  Feladta.  Talán, ha segítettek volna neki, talán, ha szóltak volna hozzá, ha beszéltek volna vele, neki, ha egy kezet érezhetett volna homlokán, mint ahogy egyszer régen anyja kezét érezte magán, amikor beteg volt, vagy mikor bajba került. Ismét gyerek szeretett volna lenni, összegömbölyödni és aludni, aludni, aludni.  Lélegzete egyre nehezült, tüdejéből néha már le kellett szívatni egy géppel az összegyűlt folyadékot egy kellemetlen eljárással, orrán bevezetve egy csövet, le a tüdejébe. Ilyenkor rázta testét a fájdalom és agyában újra vad, embertelen káromkodások kavarogtak mindaddig, míg be nem fejezték a szívatást. Szeretet? Ugyan! Kényszerből ápolták. Érezte, hogy legszívesebben megfojtották volna őt, a gyilkost, aki megölt egy embert, hidegvérrel, pénzért, és újra megtenné most ezekkel a káromkodó, durva pokrócokkal, akik ugyanazzal a hidegvérrel vele is megtennék, ha nem védené a törvény. Mert más már nem védte!   Egyre nehezebben teltek a percek, egyre jobban zakatolt szíve, ha nem pumpálják tele gyógyszerekkel, rég vége lett volna már ennek az egésznek. „Tán jobb is lenne.” – morfondírozott.  Erei, keringése nem sokáig bírta már, tüdeje szörtyögött, vizesedett, száján furcsa hab formájában fojt végig nyála le párnájára, összeizzadt lepedőjére. Aztán az est közeledtével lehunyta szemét. A rákötött „őr” vad csipogásba kezdett, riasztva az ápolókat. Konstatálták a helyzetet. Elővették az újraélesztő kellékeket. Megpróbálták egyszer. Kétszer.  „El kell törni néhány bordáját, nehogy azt mondják később, nem tettünk meg mindent az újraélesztéskor” – mondta az idősebb, tapasztaltabb ápoló. Rátenyerelt mellkasára, nagyot nyomott rajta, míg csak egy roppanást nem hallott. Szakszerű mozdulattal csomagolták el a felszerelést, majd értesítették az ügyeletes orvost. 

"A zsidók pedig, hogy a testek szombaton át a keresztfán ne maradjanak, miután péntek vala, kérék Pilátust, hogy törjék meg azoknak lábszárait és vegyék le őket. Eljövének ezért a vitézek, és megtörék az elsőnek lábszárait és a másikét is, aki ő vele együtt feszíttetett meg; Mikor pedig Jézushoz érének és látják vala, hogy ő már halott, nem törék meg az ő lábszárait."
Ján.ev. 19, 31-33.

2003.10.04. 13.30

És ha kutya lennék?

Nyugodt szolgálat ígérkezett.  A fülledt falak között némi enyhülést hozott a nyitott ablakokon belibbenő nyáresti szellő, a függönyök mozdulatlansága megtört s vígan lebegve szuszogtak ők is, akár egy mellkas, le-fel. Már elvégeztünk minden munkát, ami az esti szertartáshoz hozzátartozik, amikor autó zümmögésének hangja szállingózott be az ablakon a langyos levegővel. Valakit hoztak. Loboncos, gondozatlan hajú, szakállú, tépett-szakadt ruhájú, durva-fekete kezű ember lépett be kísérői előtt a folyosóra. Tüdeje ontotta még a tömény alkoholszagot, ruhájából pedig a mosdatlanság áporodott szagai párállottak elő s tették tönkre a nyáresti friss fuvallat üdeségét. Első dolgunk a fürdetése volt, hisz így egy pillanatra sem maradhat emberek között.  Rám esett ez a feladat, bekísérni a fürdőbe s felügyelni rá, míg tisztálkodik. Friss törölközőt, darab szappant, pizsamát s egy zsákot vittem utána, mert neki bizony semmije sem volt, csak a pusztulást, a züllést és a szagokat hozta magával. A fürdőben aztán lassan vetkőzni kezdett. Egyenként vette le foszló ruhadarabjait s dobta le a padozatra. Zsebei is teljesen üresek voltak, nem volt mit félteni tehát. Lábbelije levétele volt az igazi csapás. Olyan töménységben csapta meg orromat a rohadó cipő és az ebben szenvedő láb undorító szaga, hogy csak nagy erőfeszítés által tudtam visszatartani védekező reflexeimet, nehogy elhányjam magam. De érezte ám ő is ezt a szagot s bocsánatkérően nézett rám:
     „Tudja, már vagy két hónapja nem vettem le a cipőmet. – kezdett bele monológjába. – Az utcán élek, nincs hol laknom, mosdanom. Szállóra be nem mennék soha, nem vagyok én sem buzi, sem köcsög, de azt sem akarom, hogy meglopjanak. Mert lopnak ám ott! Ha nem a feje alá teszi az értékeit, reggelre semmije sem marad! Az utcán jobb. Ha eső nincs, bármelyik bokor megteszi, az ember lop ezt-azt, a kajája is megvan s amíg bor van, baj nincs! Jó, jó, súrolom már magam! De tudja olyan keveset beszélek bárkivel, jólesik most.” 
     A szappannal, amit kapott, végigdörgölte fáradt, koszos testét. Ki tudja, mikor tehette, tette ugyanezt? Ki tudja, mikor szólt utoljára emberekhez? Ki tudja, mikor evett, mikor aludt?  Ki tudja, hogy hogyan élt előtte, mi volt a foglalkozása, volt-e felesége, gyermeke? Voltak-e álmai, vágyai? 
„Volt ám nekem feleségem, de összeállt egy másikkal. – folytatta kéretlenül - Épp a válás miatt kerültem az utcára. Mindent neki hagytam, igaz a bíróság is neki adta. Két gyerekem van, azt sem tudom, merre vannak, mit csinálnak. Diplomám volt, mérnök voltam, de nekem jobban tetszett a szabad élet, az utca, a csavargás, a pia. Szállón is laktam sokat, de nem szerettem. Ha bor van, semmi baj nincs. A napi négy-öt liter legyen meg, a többi nem számít. Néha lopok valamit, most is azért vagyok itt, néha koldulok. Úgyse ismer meg senki a régiek közül. Tudom, ez így nem megy sokáig. A legrosszabb az, hogy a cipőmet sem tudom levenni. Nagyon fáj a lábam. Lassan lerohad. Hogy nincs egy ágy, ahol lefekhetnék. De kinek kellenék én így? Senkinek. Talán, ha kutya lennék… „
A fürdés végére elkopott a szappan, ahogy a szó is az emberből. Ruháit bedobálta a neki készített műanyag zsákba. Friss, mosott pizsamába bújtatta tagjait, sebes lábára papucsot húzott s visszacammogott kísérőihez. Lábát egy ápoló lekezelte. Kapott egy nagy pohár teát és ígéretet, hogy odafenn az emeleten enni is kap. Mohón kiitta a poharat. Másodikat is kért. Keze remegése sem akadályozta abban, hogy egy harmadikkal is megigyon. Megköszönte, aztán elindult fel az emeletre. A kegyetlen szabad világ szagát ledörzsölte magáról. Várta egy emberibb a rácsok között. Várta az étel, az ágy. A cipőtlenség. 

2003.10.05. 10.50
A szerző >>>
www.retsag.net
©Copyright
E-mail
Webmester
<vissza
^fel-