Olaszországi csavargásom/ Móra Ferenc

Móra 1925 tavaszán hosszabb utazást tett Itáliában. Ennek az útnak irodalmi emlékeként születtek meg azok a szellemes tárcák, amelyeket a Világ című napilap közölt folytatásokban, majd összegyűjtve 1927-ben Beszélgetések a ferde toronnyal címen kerültek egy kötetbe. Most ebből nyújt át egy csokorra valót a kiadó. Móra afféle kedélyes vidéki úriemberként, kissé a Pölöskei nótáriusra emlékeztető kritikai érzékkel, de annál nagyobb empátiával szemléli a taljánok megannyi furcsaságát, bizony ezek közé tartozik maga a duce is. Ha azonban az ember a nevetéstől kicsorduló könnyeit letörölve, alaposabban elolvassa ezeket az írásokat, hamar rájön: Olaszország inkább csak ürügy. Itália földjén szerzett élményeit az író, meglehetős fantáziával kiszínezve, arra használja föl, hogy tükröt tartson hazája elé. Írói zsenialitására vall, hogy míg a tintahalat a szegedi paprikával fűszerezi, együtt térdel a Szent Istvánnak hitt dózse képe előtt derék földijével, a Milánóban hadizsákmánynak kiállított Skoda-ágyú miatt szégyenkezik vagy a magyar könyvek után érdeklődik a könyvárusnál, valójában a háborútól magához térni nem tudó magyar társadalom beteges ellentmondásait villantja fel. Itália megannyi magyar (vagy annak képzelt) emléke az önsajnálatba belefáradt, a nemzetféltéstől paranoiássá lett, még mindig kissé nehézkes, paprikaszagú, ám mégis andalító és szeretni való otthoni tájat idézi. Végül biztosak lehetünk abban, hogy - miként a záró novellában a narrátor szobatársa, a kisteleki bőröszsidó fia, aki elfogultságból, no és amolyan kötelező hazai antiszemitizmussal Leonardo, Michelangelo és Galilei mellett még Mussolinit is zsidónak nézi - az abbáziai duomo campanile harangzúgásából magunk is csak a kisteleki öregharang ezüst kongását fogjuk kihallani. Ha mindjárt nem is veszünk össze, amúgy atyafiságosan, magyar módra azon, hogy vajon nem szebb-e a félegyházi. Könnyfakasztó nevetésre indító és megindító olvasmánya minden irodalomkedvelő olvasónak.