A Börzsöny vidékén – hasonlóképp az ország más tájegységeihez – mindig jelentős volt a kosárfonás hagyománya. A falusi emberek maguknak készítették kosaraikat, de falvanként más és más alakú, rendeltetésű kasok, kaskák, „hátyik” készültek. 
     Magát a technikát, a vesszőfonást a magyarság már jóval a honfoglalás előtt ismerte. Technikája több ezer éves, amit a sövény- vagy paticsfalú házak ásatásokon feltárt maradványai tanúsítanak. A fal vázát földbe szúrt karók közé font vesszőfonadék alkotta, melyet mind a két oldalán agyagos sárral vastagon betapasztottak. A leégett házak falának vörösre égett, összetöredezett darabjai őrzik a vesszőfonás lenyomatait. A kosárfonás legrégibb történetére, a régészet derített fényt. Az ásatások során olyan agyagedények kerültek felszínre, amelyeken vízszintes és függőleges irányban rövidebb- hosszabb rovátkák vannak pontosan olyanok, mint egy fonott kosár nyomai. A fazekaskorong feltalálása előtt az égetett anyagedényeket úgy készítették, hogy előbb megfelelő alakú kosarat fontak, ezt körül tapasztották agyaggal, tűzbe tették és kiégették. A fonott kosár elégett, nyomai pedig az agyagedényben maradtak.
     A vámosmikolai kosarak az ipolysági és váci vásárok révén messze földön híresek voltak. A kosárfonás leggyakrabban fűz- és mogyoróvessző, ritkábban nyírfavessző. A vesszőt leggyakrabban augusztusban és ősszel szedték, de vágták májusban és télen is, amint a fűzvessző megért. A késő ősszel és télen szedett vesszőt otthon, nagy üstökben körülbelül két óra hosszat főzték, míg a haja szépen le nem hasadt. A főzött vessző téglavörös színt kap, így a mesterséges hántolás egyben festést is jelentett. A hántolatlan, hajas vagy zöld vesszővel dolgozó specialistákat és háziiparosokat széles körben kaskötőnek nevezték, míg a hántolt vesszőből finomabb kivitelű munkákat készítő háziiparosnak és kisiparosnak kosárfonó volt a megnevezése. A 19. század végi iparrendtartások a kosárfonást engedélyhez kötötték. A folyók, vizes területek közelében élő falusi lakosság gyakorta foglalkozott a hámozatlan vesszőkkel való kaskötéssel. A kerek tárgyaknak előbb a fenekét kötötték meg, ebbe tűzve a bordákat haladtak felfelé a peremig. Vámosmikolán készültek kétfülű kosarak, gömbölyű fenekű filkasok, babos kosarak, borszűrő kasok, s persze „puplikok”, azaz nagyobb méretű csirkeborítók is. A lisztes szakajtók, a bab és a tojás tárolására való nagyszakajtók készítése már finomabb anyagot, nagyobb szakértelmet kívánt. A varsákat, a halfogás eszközeit szintén vesszőfonással készítették.
     A kosarak a szerint is változtak, hogy férfi, vagy asszonykézbe készült-e. A durvább megmunkálású gazdasági és a finomabb kézi kosarak. Az előbbibe a gorombább munkák során kerültek a nehezebb terhek, ezért gömbölyű, hántolatlan vesszőkből készültek, az utóbbiakat csinosabban kidolgozták, s többnyire hántolt, finomabb, vékonyabb vesszőkből fonták. Az is előfordult, hogy a kézikosarakat festett vesszőkből készítették.
     A vesszőfonás során nem csupán kosarakat készítettek. Ezzel a módszerrel készültek a cserények oldalfalai, olykor kerítéselemek, szekéroldalak, kocsikasok, tyúkketrecek is.
     A hátikosár készítésének egyik legjelentősebb helyszíne Bernecebaráti volt. A környékbeli falvakkal együtt jóformán az egész Észak-Magyarországot ellátták „hátyival”. A kosár űrtartalma 1-1,5  véka lehetett. A 20. században terjedt el teherhordó eszközként, elsősorban a puttony és a batyu rovására. Az asszonyok e nélkül jóformán ki sem léptek otthonról. Többnyire a nők viselték, a férfiak csak akkor, ha nehéz terhet kellett benne cipelni. Ebben vitték a mezőre az élelmet, hazafelé pedig mindenféle szántóföldi terméket. A mindennapokra egyszerűbb, ritkább, durvább kötésű kosarakat, ünnepnapokra finomabb készítésű, cifrább hátyit készítettek. A bernecebarátiak elsősorban az ipolysági vásárokra hordták a négyszögletes kosaraikat. Míg a selmeci kosár ára 1939-ben 2,5-3 pengő volt, addig a Bernecebarátiból származóért megadták  az öt és fél pengőt is. A két világháború közötti időben nagy számban csempészték át a határon a bernecei kosarakat.
     A természetes anyagok iránti érdeklődés időről-időre feltámad, s ezért elevenítették fel ezt a nagy múltú kézműves technikát a rétsági művelődési központban. A kosárfonó tanfolyam résztvevői első munkaként egy hagyományos kerek aljú kosár készítésére vállalkoztak. Az alapfogások elsajátításán túl azonban a továbblépés mindenkinek a fantáziájára van bízva.