Hetényi Rezső, rétsági főszolgabíró kéziratos visszaemlékezésében találtam rá nevének említésére, mikor Fényes Szabolcsról írván szólt arról is, hogy gyakori vendég volt a rétsági házban, különösen a nyári szünidőkben az unokatestvére, Örley István. "Komoly, zárkózott fiú volt. Kitűnő tanuló, akitől sokat vártunk, és kaptunk is volna, ha korai halála azt nem akadályozta volna meg." E néhány sor keltette fel érdeklődésemet. Ki is volt Örley István?
     Bóka László, az Arcképvázlatok és tanulmányok című kötetben így jellemzi őt: "Irodalomtörténetek, lexikonok nem őrzik nevét, s aki rábukkan egy-egy írására, nem is sejti, milyen jelentős alakja volt a Nyugat legifjabb nemzedékének, hogy a Nyugat nyomába lépő Magyar Csillagban osváti glória vette körül. Nem valami kortársi optikai csalódás nagyította föl alakját. Egy fél emberöltővel halála után, ma sem írhatok mást: bizonyos értelemben mindnyájunk példaképe volt s a Magyar Csillagnak valójában ő volt a szerkesztője, nem azért, mert segített Illyésnek, hanem mert az ő irodalmi ítéletére többet adtunk, mint bárkiére."
     Illyés Gyula így emlékezik rá vissza: "Benyújtotta első elbeszélését. A szerkesztők meglepően színvonalasnak találták az addig jobbadán csak ifjú írók körében ismert ember művét. Kék ceruzával ráírták a nyomdaipar rejtjeles betűit, s leküldték a szedőterembe. A szerző megkapta a javító levonatot. Ezt azonban nem adta vissza a folyóirat megjelenésének határidejéig. Értesülve, hogy írása nyilvánosságra jut, még csiszolni akarta; tökéletesíteni. Azon volt, hogy megfeleljen annak a színtnek, melyen ő azt a folyóiratot látta.
     Annyi ideig dolgozott írásán, már szorosabb együttműködésben a szerkesztőséggel, mígnem maga is tagja lett ennek a szerkesztőségnek. Föladata az induló írók beküldött kéziratának elolvasása és osztályozása lett. E minőségben a saját írását erősen átírandónak, majd - újabb hónapok elteltével - közlésre éretlennek ítélte.
     Az írói világban ilyennek legendaereje van. Erőfeszítésbe kerül leszedni Örley István alakja mögül a legenda holdudvarát.
     Elsősorban szorgalmáért, megbízhatóságáért szerettük. Utólag hátratekintve azokra a földlökéses esztendőkre, hajlamos volnék megvádolni magam, hogy a szerkesztőségi teendők megosztásakor vajon nem vettem-e számba Örley Istvánnak azt a képességét is: szükség esetén még párbajozni is tud. Nem. A munkájával került oda. Rég csinálta, mikor neve fölkerült a lapra."
     1913. április 21-én született - unokabátyjához hasonlóan - Nagyváradon. A gyermekkor emlékeit, Fényes Szabolccsal közös élményeit sziporkázó stílusban írta le nemecseki jellemek sorát felvonultató kisregényében, A Flocsek bukásában.
     A kőszegi katonai reáliskola tanulója lett, Ottlik Géza évfolyamtársa. A Ludovika elvégzése után megvált a katonaságtól, s 1939-ban a Magyar Rádió Irodalmi Osztályának lektora, majd a Magyar Csillag szerkesztője lett. A német megszállás után, mint katonaszökevény, bujdosni kénytelen. Lakása számos üldözöttnek nyújtott otthont. Ő maga egyik vezetője volt egy valóságos hamisigazolvány-gyárnak. Fényes Szabolcs - akkor már befutott zeneszerző - menedéket kínál számára. Cs. Szabó László így meséli ennek történetét: "Egy színész rokona meghívta a színház óvóhelyére, szilárd boltívek alá. Volt ennivaló, muzsika, kacagás. Kacagás: épp ez volt a baj! Egy szép napon felugrott, leszidta a szerencsétlen bohémeket a jókedvükért, fogta kis batyuját, s füstölögve nekivágott az aknáknak. A színház pincéjében a hajszála sem görbült meg senkinek. Neki azonban mennie kellett. Hazament elhagyott legénylakására. Egy reggel magányos gép dongott el a ház fölött. Mikor elcsöndesült e levegő, harmadmagával kiment cigarettázni az óvóhely elé. A gép váratlanul visszafordult, s levágott egy bombát. S a bomba elkerülte a házakat, az udvaron át az óvóhely elé zuhant. A vasajtó mögött senkinek se lett baja. Ő az ajtó előtt állt. Hat hétig feküdt a romok alatt.."
     ĺgy ért véget egy befejezetlen életmű, 1945 januárjában. Néhány kisregény, kritika, vers, novella, s tárca maradt meg írásaiból. Bóka Lászlót idézzük újra: "Példaképünk tulajdonképpen nem megjelent kisszámú műve okán lett, hanem soha napvilágot nem látott, soha be nem fejezett  művei  miatt... 20 Miért  adtak  a szavára tekintélyes, idős írók? Mi lett kézirataival?  Nem tudom. Szégyenlem magam." Egyetérthetünk Hetényivel is, hiszen méltatlanul borul emléke a feledés homályába.