Február végi, kora este van. A félhomályos szobában az asztalon egy gyertya áll. Mellette régi fénykép. Szigorú arcú, vastag szemöldökű, ráncos öregember. Az én dédapám.
     Képek. Megsárgult fekete-fehér fotók, közöttük néhány elhomályosult színes felvétel. Mindegyiken ott az öregember. Itt egy virágzó barackfa mellett áll, mereven néz a kamerába, egy copfos kislány kezét fogja – édesanyámét. Amott ünnepi asztalnál ül, sötét öltönyben, előtte pohár. Egy harmadikon kis parasztház előtt áll, kezében kosár. Ugyanaz a kemény, mosolytalan arc, ugyanaz a megtört tekintet, benne egy hosszú, nehéz élet minden fájdalma. Egy arc, mely régi, hihetetlenül szörnyű történetekről mesél.
     Szép ősz volt az idei. Október vége van, de még mindig van egy kis ereje a napnak. Kint a határban egy férfi dolgozik. Siet a munkával: talán az utolsó nap ez, melyen még be lehet hordani a kaszálóról a szénát. Néha megpihen, a villára támaszkodva el-elgondolkodik. Talán jobb lesz egy kicsit az élet. Gyermekei már majdnem felnőttek: a nagyobb egyetemre jár. A kisebb, a lány még gimnazista, de ő is tanulni akar, tanárnak készül. Már udvarlója is van. A falu tanítója. Szép pár lesznek. A világ is nagyot fordult: Pesten forradalom van, az emberek függetlenséget, demokráciát akarnak. Itt is mozgolódnak néhányan, forradalmi tanácsot alakítottak, a párttitkárt elzavarták. Vége a kommunizmusnak. Hát éppen itt az ideje.
     Gondolatait zaj zavarja meg: valaki a nevét kiáltozva szalad felé. De hiszen ez Feri, a fiatal legény, aki költőnek hiszi magát, verseket ír, s azokat az újságoknak küldözgeti. Még egyik sem jelent meg, de ez őt cseppet sem csüggeszti el.
     - Józsi! Józsi! Gyere hamar! Gyorsan a faluba! Ezek a bolondok kidobálták a könyvtárból az összes könyvet! El akarják égetni mindet! Józsi, te mégiscsak olvasott ember vagy, gyere, legalább az értékesebbeket mentsük meg!
     A futástól lihegve érkeznek a könyvtár udvarába. Hát csakugyan, ott a nagy könyvhalom, már éppen meg akarják gyújtani. Ott van minden könyv, melynek oroszos nevű a szerzője. Rövid vita után megengedik, hogy válogasson közöttük. Komótosan kiszedegeti a kupacból Tolsztoj, Dosztojevszkij, Puskin és a többi nagy orosz író műveit. A földön csak a sok Lenin-, Sztálin-kötet, meg néhány ismeretlen szovjet szerző könyvei maradnak.
     - No, emberek, ezeket lehet égetni; semmi másra nem valók!
     A két fekete autó éjfél előtt néhány perccel áll meg a ház előtt. Nyolc hosszú kabátos ember pattan ki belőle. Egy perc múlva már az ajtót döngetik:
     - A törvény nevében kinyitni!
Hetek óta várták már ezt az éjszakát. A forradalom bukása óta naponta érkeztek a hírek a letartóztatásokról. Tudták, hogy mindenkin bosszút állnak, most mégis remegve nyit ajtót. A civilbe öltözött emberek vezetője felmutatja rendőrségi igazolványát és az Ügyészség házkutatási és letartóztatási parancsát. Már az ágyban összebújva síró feleségéhez és lányához sem engedik odamenni. Felöltözik hát és engedi, hogy megbilincseljék, majd az egyik kocsihoz vezessék. Beül négy kísérője mellé az autóba. A másik kocsi a ház előtt marad. A civil ruhások megkezdik a házkutatást. A két órás úton Budapest felé néma csönd van a kocsiban, egyetlen szó sem hangzik el. Amikor a városba érnek, majdnem felnevet: negyvenéves elmúlt, megjárta az orosz frontot, a hadifogságot, de Pesten még soha nem volt. Szép kis városnézés. A város néma, mint egy halott. A kocsi csikorogva fékez egy nagy épület előtt. Kirángatják a kocsiból, be az épületbe. Szűk folyosókon, rácsos ajtók mellett vezetik, majd egy rácsos ablakú, félhomályos szobába. A szobában nincs más, csak egy asztal, rajta lámpa, s egy szék. Többen vannak a szobában. Egy szemüveges fiatalember semleges hangon felolvas egy iratot: Az államrend megdöntésére irányuló tevékenység alapos gyanúja miatt előzetes letartóztatásba helyezik, ugyanakkor elrendelik a lakását tárgyi bizonyítékok után való átkutatását. Tudomásul veszi a végzést? Igen, tudomásul.
     Aztán kezdődik a vallatás. Egy ujjal sem érnek hozzá. Csak a kérdések záporoznak. Ha tud, válaszol. Ha nem, újra és újra felteszik ugyanazt a kérdést. Közben odakint kivilágosodik, majd újra besötétedik. Már azt sem veszi észre, mikor cserélődnek a kérdezők. Közben végig vigyázzban kell állnia, enni, inni nem kap. Vécére sem engedik. Csinálj a gatyádba! – mondják és röhögnek. Aztán egyszer csak vége van. Megengedik, hogy leüljön. Kap papírt, ceruzát. Le kell írnia pontosan, percről percre, hogy mit csinált október 23-a óta a mai napig. Pontosan, mindent.
     Írni kezd. Mindent, ahogyan parancsolták. Hosszú órákig ír, megtelik vagy 15 papírlap.
     Aztán lekísérik a fogdába. Ott egy egyenruhás rendőr kinyitja egy cella ajtaját. A bent lévők vigyázzba vágják magukat és köszönnek, jelentenek. A rendőr egy szalmazsákra mutat. Végigdől rajta és a következő pillanatban már alszik.
     A Markó. Ügyészségi fogda. Egyformán telnek a napok. A várakozás ideje. Már nem vallatják, nem zaklatják folyton a kérdéseikkel, de még nem tudja, mi lesz a vége, az ítélet. Lassan-lassan beletanul a börtönéletbe. Egy napon beviszik az egyik szobába. Vastag paksamétát dobnak elé az asztalra, majd közlik vele, hogy joga van a tárgyalás előtt beletekinteni a nyomozati anyagba. Kinyitja a dossziét. Olvasni kezd. És most omlik össze először. Végigolvassa, mi mindent hazudtak össze róla jó barátnak hitt emberek, rokonok, ismerősök, ismeretlenek. Az egész irathalmazból ömlik a szenny, árad a félelem. Amikor a végére ér, egy másik ember csukja be az iratköteget.
     A tárgyaláson végig fásult. Leül, ha mondják, hogy üljön le. Feláll, ha mondják, hogy álljon fel. Meghallgatja az ítéletet: két év a Magyar Népköztársaság államrendjének megdöntésére irányuló szervezkedésben való részvételért.
     A börtön. Egyhangú, unalmas napok. Vég nélküli politikai viták a cellatársakkal. Morzézés a fűtőtesten: a külvilág hírei. Séta az udvaron: körbe-körbe a dróthálóval fedett kicsi udvaron. Megtanul hasbeszélni: összeszorított fogakkal, szájmozgás nélkül az ajakhangokat szigorúan elkerülve társalogni séta közben. Egyre feljebb kerül a börtönkasztban: a vécé takarításával kezdi, majd végül a raktárba kerül. Ettől kezdve fontos szerepe van a börtöntársadalomban: tudja, kit helyeztek át másik börtönbe, ki szabadult, kit végeztek ki. A kivégzettek ruháját mindig ő kapja: neki kell a rávarrott számot lefejtenie. Megtanulja, kik előtt nem szabad beszélni: ők a vamzolók, akik csekély kedvezményekért beszámolnak a cellákban elhangzottakról. Így telnek a napok, míg egyszer kinyílik a cella ajtaja, s a fegyőr kiált:
     - 52-126-os, szedje a cuccát!
Röviden elbúcsúzik a cellatársaktól, szétosztja köztük cigarettáját, földi javait, aztán irány a szabadulózárka.  Jó magaviseletéért büntetését negyedelték. Másnap reggel szabadlábra helyezik.
     Szabadlábon. Nem szabadon, csak szabadlábon. A ház ugyanaz, az asszony ugyanaz, a gyerekek is ugyanazok. De minden idegen. Ez az élet már nem azé az emberé, akit elvittek azon az éjszakán. Az emberek az utcán félrekapják a tekintetüket, ha találkoznak vele. A régi barátok közül csak néhány maradt. A fia ellenségessé vált: sok baja van abból az egyetemen, hogy az apja sittes. A lánya otthagyta a gimnáziumot, s férjhez ment a tanítóhoz, aki így lett arra jogosult – családtag -, hogy az ő pénzbüntetését kifizesse.
     Ma különösen nehezen találja a helyét. Érzi, hogy tennie kell valamit. Kitörni készül belőle a titok, amit senkivel nem oszthat meg. Merít hát a vödörből egy kis vizet a lavórba. Alaposan megmossa a kezét és az arcát. A tükör előtt megfésülködik, megigazítja ruháját. Kevés pénzt tesz a zsebébe, majd elballag a kocsmába. 
     Az ivóba belépve a pulthoz megy. Kér egy pohár bort. Kezében tartja, talán egy percig is nézi a sárgán csillogó italt, mintha nem tudná, mit is akar kezdeni vele. Majd magasra emeli a poharat, s így szól:
     - Ma kivégeznek egy nagy magyart. Érte emelem poharam!
     Döbbent csend. A némaságban csukódó ajtó zaja: valaki kiosont rajta. Ő szájához emeli az italt, s belekortyol. Majd leül az egyik üres asztalhoz, a poharat maga elé teszi. Még van egy kevés bor a pohárban, amikor megáll a kocsma előtt a két fekete autó.
     Újra előzetesben. De most minden más. Ahogy belép a vallatószobába, először is kap egy hatalmas pofont. Majd még egyet. És még egyet. Aztán záporoznak rajta az ütések. Két ütés között köpködi ki a fogait. A kérdések csak ezután jönnek.
     -  Kitől tud a kivégzésről?
     -  Ki a kapcsolata?
     -  Mit tud Nagy Imréről?
     -  Honnan kapja a híreket?
     -  Milyen államellenes szervezkedésnek a tagja?
Egyetlen kérdésre sem válaszol. Ha akarna, sem tudna. Az arcát péppé verték. A fogait kiverték. Szája egyetlen zsibbadt, fájdalmas seb.
     Parancsot kap, hogy vetkőzzön meztelenre és feküdjön hassal az asztalra, lábait emelje fel. A talpát verik. A hátát. A veséit. Közben özönlenek a kérdések. Végül elveszíti az eszméletét. Magához térítik: leöntik egy vödör vízzel. Újra ütések és újra kérdések. Nem válaszol. Már semmit nem is érzékel. A lelke valahol máshol jár, valami boldogabb helyen.
     Napokig kínozzák, de semmire sem mennek vele. Végül abbahagyják a vallatást, és az ügyészségre bocsátják.
     Megint tárgyalás, újabb ítélet. Nem is hallja, mennyit kap: a dobhártyája is beszakadt. Nem is érdekli. Úgyis addig tartják bent, míg akarják. 
     Ítélet után a börtönkórházba kerül. Hónapokig tart a gyógyulás. Végül visszakerül a börtönbe. Mintha hazatért volna: kezdődik a börtönélet elölről. Telnek a napok, a hónapok, az évek, ahogy a börtönben szokás. Ezt az életet is meg lehet szokni. És igazán nem panaszkodhat: a magyar szellemi élet krémjével került egy társaságba. Miniszterek, papok, írók, művészek között él. Rengeteget lehet tőlük tanulni, művelődni. A könyvtárban például az egyik leghíresebb magyar színész a könyvtáros, az ő tanácsaira olvashatja el a világirodalom legjobb remekeit. Na és rettegnie sem kell. Nem ítélték halálra, mint azt a fiút, akit a napokban akasztottak fel, mikor betöltötte a tizennyolcadikat.
     Így tanulta meg, mi az igazi szabadság. Összetörhették a testét, börtönbe zárhatták, de a szabadságát nem tudták elvenni. Mert az belül van. Az igazi szabadság az ész, a szellem, a lélek szabadsága. S az neki megmaradt.
     Amnesztiával szabadult. Élete végéig csak segédmunkásként dolgozhatott, hiába volt főiskolai végzettsége. Kemény ember lett belőle. Csak néha engedett fel kicsit, olyankor verseket szavalt. Ady volt a legkedvesebb költője.  A nyakasságából soha nem engedett. 
Egy építőipari vállalatnál dolgozott. Munkásszállón lakott, csak hétvégenként járt haza. Vasárnap esténként a „hatos” vonattal járt Pestre, sok más munkással együtt. Ilyenkor a többórás úton mindig előkerült egy kis „hazai”. Egyszer olyan jókedve kerekedett, hogy hangosan szavalni kezdett:

„Itt a próba, az utósó
Nagy próba:
Jön az orosz, jön az orosz,
Itt is van már valóba.
Eljött tehát az utósó
Ítélet,
De én attól sem magamért
Sem hazámért nem félek!

Miért félnék az ítélet
Napjátul?
Féljenek ők, kik viselik
Magukat oly galádul!
Kik rátörtek az ártatlan
Magyarra,
Most veri meg az úristen
Mindenható haragja!”