HANGADÓ
2004. AUGUSZTUS 

Labda a magasban

Lenke napján, pénzfizetés terhe nélkül, bárki megtekinthette a Majnik László és barátai által adott koncertet, a rétsági Művelődési Központ Színháztermében. 
     A szórólap tanúsága szerint, a zene a rock-műfaj bölcsődéje közelébe hívta a felnőttkorukra büszke, ám gyermekkorukra alig emlékezőket. Ifjabb Majnik László, mint "hazai" és más, "közeli" zenészek közreműködésével, kiket a hírverés /meglepetésül?, bizonytalanságból?, tudatosan?/ nem ismertetett. A húsz órára hirdetett rendezvény, nulla tízkor el is indult, - hiába, az itt honosak tudják, hogy Rétság órája többnyire késik.
     A piramidális szerkezetbe rakott "cucc" bal felébe, szinte észrevétlenül simult a pianínó, ahonnan Majnik László varázsolta elő a szűken vett zenélés legszebb hagyományait; a magunknak való muzsikálást. Amikor csak úgy ülünk, pöntyögünk valamit és kész. Egyszerűségében annyi bátorság volt, ami komoly zenészeket is ingváltásra késztet, és akkor azt mondja, hogy nem is tud zongorázni! Éltes asszony a nézőközönségből sóhajtja; "ha én így tudnék fogyni!" Érzelmes dalok hangzanak, melyek mind arra a mólóra futnak, hogy a világ megérthető, szerethető. A dallamokban átélés és megértés jelenik meg. Egy valamikori harmóniáról énekel, ami hite szerint azért nem Atlantisz, csak most kicsit odébb van. A következő két-három dalban újra a magányt vállalja s egyetlen gitáron próbál harmonizálni. Velünk, és a mindig újraírt történelemmel. Nehéz, nem egyetérteni vele. A most unplugged-előadású dalok egykor ütősek voltak, ma meg úgy gondoljuk; a világ egyszer gömbölyű volt, és lám mostanság, egy torzulat tükörtermében kódorgunk.
     A következő felvonás a csapatjátéké. Keményen beszól s a társak - láthatólag - nagyon igyekeznek. Az előadás közepén - meg nem mondom melyik számban - a dobos / Csepregi József/ elaludt egy picit, de aki még nem pilledt el, az azt sem tudja, hogy mi a munka. A dolgok, érzelmek, feszültségek, dallamvezetések egyre srófolták az adrenalint, s úgy pörgött fenn, mint egy soha le nem hulló kosárlabda.
     Az este házigazdája szerint, hat éve zenélgetnek együtt, ez még sem vált rutinos munkává - szerencsére! -, így nagyon szimpatikus volt az állandó egymásra figyelés, amivel a másik fogásait kisérték. Különösen igaz ez a basszus gitáros Petyerák Károlyra, aki nagy-társra-hangoltságában, azt sem vette észre, hogy szinte kifarolt a színpadról. Érződött rajta, hogy most Laciért és nagyon miatta.
     A szépen sorjázó klasszikusok együtt emelték a csapatot a végkifejlet felé, ami nem lehetett más, mint a visszatapsolás. No, ekkor történt valami! Majnik László ekkor úgy bevitte a közönséget és önmagát a zenébe, hogy komolyan az volt az érzésem, ebből nem keveredik ki! Ám kijött! A feldobott labda ott pörgött fenn, s ott, akkor, csak egyetlen ember csaphatta volna le, az előadó maga, de nem tette. Ezt tekinthetjük akár dicséretnek is, ám nem annak szánom.
     Egyfelől azt tartom; egy önálló est egyúttal vizsgamunka is, s ha valaki érettségizik, akkor ne álljon elő a nyolcadik osztályos tananyag ismeretével, még akkor sem, ha a hallgatóság /esetleg/, csak alsós. Adjon többet! A legjobbat, amit bír!
     Másfelől pedig azt állítom, hogy minden művészi eseménynek kell, hogy legyen egy szerkesztett eseménymenete, klasszikusan: bevezetésnek, bonyodalomnak, és valamifajta csillapításnak, a dolgok "helyre tételének a szentsége", amit az antik világ katarzisnak hív. Ez nem történt meg, ez hiba. Akkor is az, ha a kollégák parolái jogosak voltak. Az íjat /stb.,stb./ sem tesszük felajzott állapotban a tegezbe! Ezen a szinten megállt, vagy ha tetszik fenntartatott az a labda, ami egyáltalán nem kevés, de mért ne hihetnők "a mindenséggel" való megmérettetés szabadságában!? Így vagy úgy, de a drámát bűnbánat vagy bűnbocsánat kell, hogy kövesse. E nélkül, csak olyan, mint a torkunkon akadt szálka. Se le, se fel.

     Harmadik hibapontként azt említeném, hogy a plakát tanúsága szerint itt X.Y. és barátai lépnek fel, adnak elő. Ez meg is valósult. Ám a barátság egy magasabb kategória, mint az alázatos együttműködés! A barátság viszonossági alapon él, így hát hiányolom a társak önálló attrakcióit.
     Következő kifogásom a saját szerzemények bemutatásának hiánya. Ha valahol, hát az élő-eleven közegben mérettetik meg legjobban és a "legneccesebben" az érték. Tudjuk jól, László terjedelmes fantáziával építi tovább az arrébb csusszant Atlantisz zenevilágát. Hát tessék felvállalni a nehezet, tessék önmagunk fölé emelnünk esendőségünket! Próba nélkül nincs siker!
     Persze, kívülálló vagyok, mondhatok azt, amit akarok. Ám engem, vele szemben /mellett/ nem az akaratok, hanem a rideg tény-valóságok befolyásolnak. Így - újólag - a mások által vaskosan /félreértett/ elítélt "okosságaimra" kell, hogy utaljak. 
1.Ifjabb Majnik László már nem kocsma- és lagzis zenész.
2.Emberünk, egy nagyon tehetséges muzsikus!
3."Ellenfél nélkül" sose tudjuk meg, hogy ki volt a jobb!
4.
5
6."Léda megfogta a kezem, s meg sem állt velem Párizsig." /Ady Endre/ Azóta, mintha többet tudnánk Párizsról!
7.
8.
9." Vinnélek, vinnélek
     csak tudnám, merre vinnélek"
/Déry Tibor-Adamis Anna-Presser Gábor: Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról/
     Mi, magyarok, sztárok vagyunk. Megasztárok. Ha másban nem, hát abban biztosan, hogy miként kell a tehetséget előbb röghöz kötni, aztán a földbe döngölni.
Kázmér
www.retsag.hu
©Copyright
E-mail
Webmester
<vissza
^fel-