Csáky Károly 
A Dunától a Szitnyáig 
Településtörténeti barangoló 

„Nem tudom én, minemű édesség vonja az embert,  /Hogy született földjét el nem felejtse soha” – írja a költő, s mi vele együtt kereshetjük a választ. Nos: Csáky Károlyt, aki Hont megye szülöttjeként 1950-ben látta meg napvilágot Kelenyén, s aki első – rögtön közönségsikert hozó könyvét, a Honti barangolásokat 1985-ben jelentette meg, - nemcsak az otthonosság érzete, a természetes ragaszkodás, a gyermekkortól fogva benne élő érzelmi szál köti a felnevelő tájhoz, hanem a tudósi alapossággal végzett adatfeltáró munka öröme, a kutatás felelősségérzete, a – tanári hivatásból is fakadó – ismeretátadás etikai imperatívusza, a népnevelői célzatú – „nem középiskolás fokon” művelt – ismeretterjesztés, okítás-jellemformálás, érzelmi-értelmi nevelés szép feladata is. 
     A Dunától a Szitnyáig című honismereti olvasókönyvvel – amely 1985-ös kötetének egy mindössze  hatvanoldalnyi fejezetéből terebélyesedett már csak terjedelménél fogva is tiszteletet parancsoló, a szó legtágabb jelentésében vett művelődéstörténet valamennyi résztudományából merítő, éppen ezért színes, adatokban gazdag megyekalauzzá – Csáky Károly, fölismerve a szülőföld- és a hagyományismeret fontosságát, nemzeti(ségi) azonosságtudatunkat erősítő szerepét, a „ködfoltos” haza helyett – hisz „haza csak ott van, hol jog is van”! – a tájhaza megtartó televényébe eresztette gyökereit; lerakta a hazai magyar „hontológia” alapjait, s joggal vívta ki szorgalmatos munkálkodásával a „hontológus” hírét, nevét és rangját. 
  Olvasói, forgatván e „tájenciklopédiát”, minden bizonnyal föl- és elismerik a Csáky Károlyban elő Tamási Áron-féle hitvallás igazát, melynek szellemében ez az értékes mű született: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”.

Csáky Károly:
Híres selmecbányai tanárok 

Selmecbánya, a múlt ma is csodálható emlékeivel, hangulatos utcáival, évszázados épületeivel immár a világörökség részét képezi. Sok mindennel dicsekedhet: a föld mélyén rejlő kincsei és gazdag bányái a várost már a középkorban messze földön híressé tették, de a hírnévhez hozzájárult az itt felhalmozódott hatalmas szellemi érték, a megannyi tudományos felfedezés is.
     A sokszínűségével, többféle kultúrájával büszkélkedhető várost ismertté tették iskolái, s a bennük oktató jó nevű tanárai is. Hiszen a messze földön híres tanintézetében, az 1735-ben alapított bányászati-kohászati alma materben, a későbbi Bányászati és Erdészeti Akadémián oktattak a világon elsőként tudományos alapokon nyugvó kémiát, ásványtant, fizikát, mechanikát és hidraulikát. Helybeli tanárok, mérnökök találmányaként helyeztek működésbe először bányaművelést könnyítő gépeket és szerkezeteket. Olyanokat, amelyeknek csodájára jártak a német, a francia és az angol tudósok is. Az itteni hallgatók már a XVIII. században korszerű laboratóriumokban kísérleteztek közösen azon tanáraikkal, akik megannyi, évtizedeken át hasznosítható tankönyvet is kiadtak. 
     Selmec tehát a tudományok bölcsője, a felfedezések műhelye, a magyar és az európai művelődéstörténet egyik központja volt. Hírnevét azonban nemcsak felsőfokú intézménye, hanem az ismereteket magas szinten alapozó, évszázadokon át működő evangélikus líceuma és tanítóképzője, illetve katolikus gimnáziuma is növelte. 
     Könyvemben az említett iskolák nagy tanárainak állítok emléket. Selmec iskolatörténetének vázlatos áttekintése után a kimagasló eredményeket, az egyedülálló sikereket a tanárok tevékenységét tárgyalva mutatom be részletesebben. Mintegy százhatvan tanárról rajzolok kisportrét, s néhányukat rövidebb szócikkben mutatom be. Nevüket felsorolni is nehéz lenne itt. Valamennyiükre jellemző a tudományos felkészültség, az európai nyelvek ismerete. Megannyian tagjai voltak a különféle szakmai társulásoknak, az akadémiák elődeinek; publikáltak a különböző nyelvű szaklapokban, tankönyveket és tudományos monográfiákat írtak, könyvtárat, gyűjteményeket alapítottak, laboratóriumokat építettek stb. Emberi kvalitásaik, pedagógiai-tudományos munkásságuk a mai kor embere előtt is követendő és ösztönző példa lehet. Mindannyiuk büszke volt a maga nemzetiségére, ugyanakkor nyitottak voltak a másság iránt is. Legtöbbjük már századokkal ezelőtt az európai szellemiséget példázta igen magas fokon. Természetesen előfordultak túlkapások, nemzeti elfogultságok, a sokszínűségből adódó súrlódások is. Ám a józan ész mindig győzedelmeskedett, s a tudás meg az emberi tartás számított a legfőbb értéknek.
     Az 1735-ben alapított selmeci bányatisztképzőnek már a kezdetekkor akadémiai jellege volt, hisz az első tanárok közt olyan neves személyiségekkel találkozhatunk, mint Mikoviny Sámuel, a világhírű térképész és matematikus, Magyarország nagy polihisztora. N. J. Jacquin a kísérletezéseket alapozta meg a kutatásban, s egyike a kor leghíresebb botanikusainak is. Poda Mihály professzor a matematika –fizika -mechanika tanszéket vezette európai színvonalon; csillagvizsgálót alapított, kiadta a selmeci bányagépeket bemutató első könyvet stb. Delius Tragott Kristóf bányaműveléstanát a francia és német nyelvterületen is alapvető könyvnek tartották. Ruprecht Antal az Észak- Hontban létesített és világhírűvé vált amalgánozó üzemet is vezette. Schittkó József a forgómozgású vízoszlopgépet találta fel. Illés Nándor, Péch Antal, Fekete Zoltán a magyar nyelvű műszaki szakoktatás úttörői voltak. Pauer János, Mihalovits János és mások az iskola történetét dolgozták fel magas szinten. J. T. Peithner bányajogászként és könyvtáralapítóként, Sobó Jenő az akadémia palotáinak építőjeként vált ismertté. H. D. Wilckens a selmeci erdészeti oktatás megteremtője és európai hírű szakembere, Vadas Jenő az erdészeti oktatás történetének monográfusa. S akkor még a hírességeknek is csak töredékét említettük. 
     Igen komoly pedagógiai munkásságot fejtettek ki az evangélista lícium tanárai is. Fábry Tamás a XVI. század országosan is ismert tanáregyénisége volt. Egynéhányan – Boleman István, Breznyik János, Jezsovics Károly, Scholz Vilmos – Petőfi és Mikszáth tanáraiként is híressé váltak. Többen épp a szlovák közművelődés jelesei lettek, mint például Pavol Dobsinsky, Lichard Dániel vagy Samuel Ormis. 
     A katolikus gimnáziumot kezdetben a jezsuiták, majd a piaristák felügyelték. Itt is voltak merész és tehetséges emberek, mint például Benyák Bernát, aki bátor rendtagként már a XIX. század elején hozzáfogott a magyar nyelv oktatásához és magas szintű ápolásához. De említhetnénk anyanyelvi színiirodalmunk úttörőjét, Sima Kristófot, a biológus Pachinger Alajost és még sok más neves tanárt innen is.
     A híres tanárok közül már többet bemutattam két portrékötetemben (Honti arcképcsarnok, 1998; Neves elődeink, 2002). A további kutatás eredményeként róluk is megpróbálok friss adatokat közölni, eddigi portréjukat helyenként kiegészíteni. A tanárportrék nagyobb része még nem jelent meg kötetben. Az iskolatörténetek ilyetén való megközelítése különben is fehér foltja hazai magyar könyvkiadásunknak. Hisz Szlovákiában nem született még portrékönyv a leghíresebb iskolák tanárairól sem.
     Kötetemben a legtöbb esetben megkísérlem a jeles személyiségek érdemeit, selmeci tevékenységét kiemelni, körvonalazva ezáltal emberi arcukat. Természetesen ez nem minden esetben sikerül egyenletesen, s könyvem nem nélkülözheti a száraznak tűnő adatokat, a biográfiai ismereteket vagy a szakirodalmi hivatkozásokat sem. Ennek ellenére arra törekedtem, hogy olvasmányosan és tanulságosan tárjam az olvasó elé az életutakat, fotókkal, archív felvételekkel is dokumentálva azokat az épületeket, melyekben a tanárok egykor működtek, az egyes tanszékek kezdetben helyet kaptak. A legtöbb tanárról képet közlök, közzéteszem egy-egy művük címlapját, bemutatom a Selmecbányán nyugvó hírességek síremlékét stb. Eme kötetem megjelenésével sem törekszem a teljességre. Célom az volt, hogy a már kész anyag hasznosítható legyen az oktatásban: önismeretre, önbecsülésre okítson, a tudományok iránti érdeklődésre ösztönözzön, segítsen a helytörténeti kutatásokban határokon innen és túl. 
Ipolyság, 2003. március 7-én.