Az idei pedagógusnapon szokásos közös összejövetelünk mellett, jelenlegi igazgatónőnket is búcsúztattuk. Nem, mint pedagógust, hiszen továbbra is iskolánk tanára marad, hanem mint igazgatót. Sztavrov Lazóné, hét éve lett iskolánk igazgatója. Első és egyetlen munkahelye az iskolánk, itt tanított negyven tanéven keresztül. 1997-ben, mivel benne látta a nevelőtestület és az önkormányzat is a folyamatosság és korrektség biztosítékát, 54 évesen elvállalta az igazgatói megbízatást.
    A Sárospataki Tanítóképzőben szerezte meg első diplomáját. Az utolsó tanévben Borsod megyében is felkínáltak neki pedagógus állást, de ő visszatért szülőföldjére. Egy évig alsó tagozaton tanított, majd az iskolavezetés kérésére magyar-orosz szakon tanult tovább az Egri Tanárképző Főiskolán.
     Csapatvezetőként is dolgozott, melyért két úttörőkitüntetést is kapott. Több éven át részt vett a megyei magyar képességfejlesztő feladatok összeállításában és vezetésében. A Kazinczy Szépkiejtési verseny területi fordulóit is az ő irányításával szervezték hosszú éveken keresztül a Rétsági Általános Iskolában. Diploma megújító továbbképzéseken vett részt, 1987-ben miniszteri dicséretben részesült.
     Fiatal kollégáit támogatta, segítette, igyekezett átadni a stafétabotot. Aktivitása ma is irigylésre méltó. 60 évesen is beállt az iskolánk tornatermében újdonságként megjelenő Fitt-ball- osok közé. Véleménye a jelenlegi oktatási rendszerről: „Az a baj, hogy a pedagógusok nem tudnak megfelelően élni a szabadságukkal. A hallgatók kevés gyakorlattal kerülnek ki tanítani, és az újfajta feladatokhoz nincs kapaszkodójuk.” Munkájáról a következőket mondta: „El sem tudtam volna képzelni, hogy bemenjek úgy egy órára, hogy ne tudjam pontról pontra mit fogok csinálni.” Optimizmus, gyermektisztelet, szakmaszeretet jellemzi, s legfontosabb feladatának a gyermekekkel való törődést tartja.
     Egy nemzetközi hírű, iskolát alapító pedagógus gondolatait választottam a cikk mottójául. Az én szememben ez a pár sor fejezi ki legjobban kolléganőm szakmai munkáját. Letette a maga kövét, az út folytatható. (Vannak kisebb és nagyobb „kő-letevők”, sőt olyan is akad, aki nem épít, hanem fölbontja az addig lerakott szakaszt.)
     Befejezésül emberi hozzáállását egy másik nagy pedagógus írásából vett idézettel jellemezném. 1992-ben, a száz éves évfordulóján megjelent Magyar Pedagógia felidézi a nagy elődök eszméit, írásait. Ebben, Kármán Mór egyik jegyzetének utolsó mondatát igen jellemzőnek tartom Mezei Ilona szemléletére. „A végső nagy czél, melyet közoktatásügyi szervezetünk minden pontján szem előtt kell tartani, mindenesetre az, hogy mindenki, ki a népneveléssel foglalkozik, testvérének tekintse azt, a ki a feladatban vele osztozik.” (Ezt látom abban is, ahogy utódjának, Holman Ferencnek átadja a vezetői feladatokat.)
     Jó lenne, ha ez a gondolat ma nem lenne utópia. Talán akkor nagyobb súlya lenne a szakmai véleménynek, talán nem lenne ennyire kitéve a pedagógia a napi politikai viharoknak. A három T pedig többünk életében jelenthetné - Tudás, Tisztesség, Tolerancia.