Honismereti sorok
Bizony olykor nem csak olyan esetekre bukkan az ember, amire visszaemlékezni érdemes. Az alábbi – épp száz évvel ezelőtt történt – esetről szóló újságcikket Laukó László küldte szerkesztőségünknek Szirákról. Viszonzásul sziráki helytörténeti érdekességekkel leptük meg őt.

Régi idők híres esetei - A rétsági postarablók

Elveszett egy postakocsi. Ez 1904 januárjában már vajmi ritkán fordult elő Magyarországon. Ezért is szalajtotta a váci postamester este tíz tájban küldöncét a csendőrlaktanyába.
Nem jött meg a balassagyarmati postakocsi. Már nyolckor itt kellett volna lennie. – hadarta a hírvivő.
Fölütötte erre fejét a csendőrparancsnok. Balassagyarmatról mindig nagy pénzt hoz a posta – tüstént meg kell nézniük, hová keveredett az a járat.
     Kocsin indult egy járőr, hogy kiderítse mi történt. Behavazott úton, hideg téli estében kapaszkodtak a lovak a Rétság felé kanyargó hol meredek, hol lejtős utakon. Csönd volt, rideg csönd. Aztán ott, ahol Kosd felé dűlőút vitt az országútról, a kőkereszt közelében fekete ember alakot pillantott meg a járőr a hóban. Azonmód fölismerték: Czillik János postakocsis holtteste volt.
A halottól néhány lépésre keréknyomok látszottak a hóban. Nem kellett messze menniük, hogy rátaláljanak Szauter János rádi parasztember holttetemére is – ő volt 1904. január 5-én a postakocsi utasa. Magát a postakocsit valamivel távolabb, a váci káptalan erdejében találták meg. Fel volt feszítve a kocsi ajtaja, a csomagok szétszóródva hevertek körülötte, a pénzeszsák, melyben a kocsis a 120 ezer koronányi bankótömeget hozta – fölvágva, kifosztva. Szomorú szenzáció volt ez akkoriban. Nagy buzgalommal kezdtek a bűnüldöző szervek a tettes kinyomozásához. Egy véres zsebkendőt, néhány töltényhüvelyt és két különböző férfi lábnyomot találtak a helyszínen a nyomozók.
Másnap már az a gyanú röppent föl, hogy a gyilkosok alighanem hárman voltak. És tettüket bizonyára nem is ott követték el, ahol áldozataikat hagyták, hanem onnan meglehetősen távol – többen látták az estében átszáguldani a postakocsit Katalinpusztán, pedig rendes körülmények között ott mindig megállt a járat.
     Negyed nap úgy találták a nyomozás irányítói, hogy Budapestre vezetnek a szálak. A Felsőerdősor utca 4. –ben ki is hallgattak egy kovácslegényt, akire gyanakodtak, hogy része lehetett a rémtettben. Ám a fiatalember hitelt érdemlően igazolta, hogy a rablógyilkosság idején Pesten volt.
Újabb két nap múltán az közölték a Belügyminisztérium emberei: némi kis kiindulópontjuk van végre a tettesek elfogásához. Az, hogy hét katalinpusztai lakos látta azt a két embert, aki a gyilkosság időpontjában Szendehely és Vác között ballagott.
     Csönd.
     Megint eltelt néhány nap.
     „Nagyon kevés a remény, hogy elfogják a tetteseket – írták a lapok. – Most ugyan egy Udvardi nevű emberre terelődött a gyanú, akinél két véres zsebkendőt is találtak, de Udvardi elszántan tagad.”
     Végre február 2-án őrizetbe vettek egy rétsági kőművest. Ő ugyan azt állította, hogy otthon tartózkodott a kritikus órában. Ezt édesapja, egy náluk lakó tizenhat éves leány és élettársa vallomásával kívánta bizonyítani. Az apa megtagadta fia ügyében a tanúságtételt, a két nő viszont a kőműves mellett vallott. Ellene szólt viszont, hogy töltényhüvelyeket találtak nála, továbbá, hogy egy asszony és annak siheder fia is látta őt, amint egy ismeretlen férfi társaságában a rablógyilkosság valószínű időpontjában batyut cipelt az országúton. Növelte a gyanút, hogy közönséges bűncselekményért már éveket töltött börtönben.
     A kőműves fél évet töltött lefogva. Nem lehetett könnyű sora sem a csendőrök keze alatt, sem az ügyészség vizsgálati foglyaként. Ő azonban tagadott, tagadott, tagadott… Közben kiderült, hogy a nála talált töltényhüvelyek nem azonosak a gyilkosságok színhelyén találtakkal. A fél év elteltével – bizonyítékok hiányában – az ügyészség szabadon bocsátotta őt.
     Csaknem egy év telt el azután. A szabadlábra került gyanúsított fölháborodottan fenyegette azokat, akik gyanúba keverték. Munkája mesésen fellendült – mindenki látni akarta a fenegyereket, aki olyan diadalmasan állta a fél esztendeig tartó purgatóriumot. A kocsmában ezerszer is nekifohászkodott a fröccsöspohár fölé hajolva:
     Rámdörrent az ügyész úr, te voltál az fiam! Visszamondom én keményen, hát hogy lettem volna az, mikor otthon voltam…
     Szóval elmúlt majdnem egy kerek esztendő… Vácott egyik vendéglőben szürkeruhás fiatalember kínálgatott eladásra valamiféle bödönt, teli zsírral. Nagyon kínálta, és amikor tréfásan vallatóra fogta valaki, hogy honnan is szerezte a portékát, igen zavart válaszokat adott. Igazoltatás. Az igazoltató hatósági embernek már azt mondja, otthonról, édesanyja kamrájából csente el a bödönt. Az hallgatta a dadogó magyarázkodást, majd véletlenül eszébe ötlött: Nicsak, erre a legényre pontosan illik az a személyleírás, amit a kóműves föltételezett cinkosáról adott az a parasztasszony meg a fia.
A bödönt árusító legény már korántsem bizonyult olyan szilárdnak, mint a kőműves társa. Igaz, a tagadás is nehezebb lett volna az ő esetében. Ugyanis megmotozásakor találtak nála egy levelet, amit fél évig hasztalan faggatott kőműves írt neki. És a levél tartalmából már sejthető volt, mi fűzi össze a két mákvirágot. A rétsági kőműves portáján végzett házkutatás során megtalálták a két fegyvert, melyből a gyilkos lövéseket leadták.
     Előkerült a rabolt pénz fele is.
     És a nyomozásnak ebben a szakaszában derült fény a tettestársak cimboraságának véres kezdetére. A szürkeruhás fiatalember ugyanis Csantavér községben élt korábban. Ott egy vásár alkalmával ismerkedtek meg a Nógrád megyei bűnözővel, s még akkor azon melegében kifőzték egy rablótámadás tervét. Megtámadtak, lelőttek és kiraboltak két vásározó embert. A zsákmánnyal meg sem álltak Kosdig. Ott bújtak meg, ott élték föl a rabolt pénzt, ott tervezték ki a postakocsi elrablását.
Jó ideig figyelték az öreg Czillik Jánost, amint a községek elejéhez érve megfújta a postakürtöt, jelezvén, levél vagy csomag érkezett. Azt hitték, a gonddal fölépített bűncselekmény ugyanúgy kibogozatlan marad, mint csantavéri rémtettük. Emberünk szabadulása a vizsgálati fogságból szinte a lefoghatatlanság érzetét keltette bennük.
     És addig járt – ez egyszer nem a korsó a kútra, hanem a bödön a kocsmába -, míg végül is lebukott a két gonosztevő.
     Ami azt illeti, elég olcsón megúszták az ügyet. A rétsági életfogytiglani fegyházat kapott, suhanckorú cimborája tizenöt évet.